Bátrak hídja

A korlát takarásán keresztül bámultam a bátyámat, aki dacosan, szinte már paprikavörös arccal érvelt anyunak, hogy miért ne vigyen magával a barátaival szervezett kirándulásra.
− De anya, had ne kelljen már magammal cipelnem. Állandóan csak nyafogni fog.
− Zoli, el akarsz menni erre az erdei túrára, vagy sem?
− Igen, anya, de..
− Nem akarok több de-t hallani. Ő a kisöcséd, és egyébként is elegen lesztek, hogy tudjatok rá figyelni. Bálintnak bátorítás kell. Állandóan csak a könyveit bújja. Na, nyomás!
Zoli arca már kezdett egy piros lufihoz hasonlítani és attól féltem, hogy mindjárt ki pukkad. Tudtam én jól, hogy miért nem akar elvinni magával. Katalin volt az oka. A lány a hetedik osztályból. Akinek olyan szép hosszú barna haja van. Nem akarja magát égetni, hogy a dedós öccsére kell vigyáznia.
Hát ez most nem jött össze, Zolika, gondoltam magamban elégedetten.
Gyorsan felpattantam a lépcsőről, és beszaladtam a szobámba. Mire a bátyám benyitott, én már egy könyvel a kezemben hasaltam az ágyamon.
− Na, gyere te kis pisis. Tudom, hogy mindent hallottál. Öt perc múlva indulunk.
Madarat lehetett volna velem fogatni, annyira boldog voltam. Épp egy kalandregényt olvastam, és már nagyon vágytam arra, hogy én is, mint a könyvem főszereplője, rátaláljak valami értékes kincsre. Erre tökéletesen alkalmas helyszínnek bizonyult a házunk mellett húzódó rejtélyekkel teli Kiserdő.
A találkozó a testvérem barátaival, az erdő szélén a nagy tölgyfánál volt. Ott várt már Gábor, Peti, és persze a szép hajú Katalin is.
− Na mi van már? Azt hittük nem is jössz − kiabálta Peti már jó messziről.
− Csak nem megkaptad az ovi apu szerepet? − röhögött Gábor, amint meglátta, hogy Zoli mögött én is feltűnök.
− Ja, kaptunk egy pisist a nyakunkba. − válaszolta a bátyám gúnyosan.
− Na, srácok, indulnánk már? Megsülök itt a napon − mentette meg degradáló helyzetem Katalin.
Már majdnem beléptünk a Kiserdő rejtelmes fái közé, amikor Zoli hirtelen megfogta a karom, és úgy, hogy a többiek ne hallják, a fülembe súgta: Ne égess le!
Csak ennyit. Mintha én rendelkeznék bármilyen képességgel ahhoz, hogy ilyet tegyek.
Kihúztam a karom, és előre szaladtam, miközben azt sziszegtem a fogaim között, hogy “ne aggódj, nem foglak.”
Amint beléptünk az árnyékos, gigantikus fák közé, mélyen beleszippantottam a levegőbe. Az erdő illata azt juttatta az eszembe, mintha egy mohával és avarral telített gödörben ülnék, ahol a fonnyadt sárgásbarna levelek összemosódnak a fekete föld szagával. Amellett, hogy baljósnak véltem, valami ősi erőt és komolyságot is sugárzott. Ahogy egyre beljebb haladtunk, úgy örültem egyre jobban a többiek jelenlétének, akik bár utolsónak hagytak engem, mégiscsak itt voltak velem. Ugyan azon az ösvényen mentünk és nekem csak arra kellett figyelnem, hogy mindig a nyomukban maradjak. Ezért elsősorban arra koncentráltam, hogy hátra hagyjam azokat a rémisztő gondolatokat, amik egyre jobban haladva a sűrű fák között, felerősödni kívántak bennem és újra meg újra arra késztettek, hogy magam mögé pillantsak. Próbáltam minél jobban szedni a lábam és kitartani a bátyámnak tett ígéretemnél, hogy semmiképp ne okozzak csalódást.
Ez odáig rendben is ment szépen, amíg a nagy vastag fák között, a kis ösvényen libasorban haladtunk egymás mögött. Egyik lábam a másik elé pakoltam és továbbra is igyekeztem nem törődni se a bogarakkal, se az arcomba csapkodó ágakkal, sem azzal a gondolattal, hogy utolsóként a sorban milyen veszély leselkedhet rám.
Aztán egyszer csak elfogyott az út, és a testvéremnek tett könnyelmű ígéretem abban a pillanatban szét hullott darabokra, amint megláttam magam előtt a halkan csordogáló patakot és a felette átívelő hidat.
Ez…ez nem híd, dadogtam magamban. Ez egy vén részeges matróz, hatalmas, foghíjas szája!
Hallottam a víz zúgását, ahogy utat tőr magának az ősidők óta ott rejtőző kövek között és bátorságom még jobban az ínamba szállt amint meghallottam kopottas deszkái recsegését amikor a többiek átszaladtak rajta.
− Gyere már, Bálint! − kiabálták a többiek a túloldalról, amint látták, hogy megtorpantam.
− Csak egy híd, biztonságos, ne félj! – mondta Katalin.
Néztem az alattam tátongó mélységet és megpróbáltam olyan kicsire összehúzni a szemem, amennyire csak lehetett. Így máris jobb lett egy kicsit. A matróz mélységes torka eltűnt, és már csak egy vékony fogatlan száj maradt.
Megfogtam az elnyűtt kötélkorlátot, nyeltem egy nagyot és remegő térdel ráléptem a hídra. Azaz, csak léptem volna, mert hirtelen falnak ütköztem. Egy nagy, kemény falnak.
Ijedten emeltem fel a tekintetem, és akkor megláttam életem legfélelmetesebb lényét. Egy gigantikus óriás tornyosult előttem. Két kezével egy kardra támaszkodott és a kard hegye pedig az alatta végig futó, arany színű fadeszkákba szúródott. Csillogó pengéje megcsillant, amint egy kósza napsugár rásütött. Nem tudtam eldönteni, hogy káprázat e vagy valóság, de egy lépést sem mertem tenni, azt meg, hogy esetleg kinyúljak és megérintsem a hatalmas óriás kardját, vagy felém magasodó alakját, az élből elvetettem.
− Nem mehetsz tovább! – mennydörögte mély hangon az óriás mozdulatlanul. Épp csak azzal az egy szemével sandított le rám, ami a homloka közepén volt.
− De.. de…nekem tovább kell mennem. Kérlek, engedj át.
− Három történet, melyben bátorságod hirdeted − mondta rejtélyesen az óriás, majd lehunyta azt az egy szemét.
Három történet? A bátorságomról? Na, ez pont nincs a listámon. Annyi de annyi történetet tudtam volna mesélni. Na, de magamról? Az én bátorságomról? Áh, jobb is, ha visszafordulok.
Aztán hirtelen a fülembe csengtek Zoli fenyegető szavai: Ne égess le!
Úgy éreztem itt a vég. Vagy az óriás végez velem vagy Zoli. Nem tehettem mást, hát leültem törökülésben a híd elé, és kitekert nyakkal felnéztem a mozdulatlan óriásra.
− Hát, jó…talán az első az, amikor egyedül maradtam otthon a nagyival, aki nagyon öreg és bottal jár. Szegényke megcsúszott a konyha kövön, és elájult. Annyira rettegtem, hogy valami baja lesz, ezért azonnal a szomszéd bácsihoz szaladtam segítségért.
Az óriás szeme ekkor apró résnyire nyílt.
− Aztán ... − folytattam gyorsan felbátorodva − talán az…amikor a suliban, Anna íróasztalára tettem a szünetben egy csoki szeletet. Mikor belépett a terembe, csodálkozva nézett körbe, és bár szégyelltem elárulni, de végül megemeltem a kezem, hogy bevalljam neki, én voltam az.
Az óriás szeme félig kinyílt.
− A harmadik, a barátomról szól, Néróról. Néró a plüss kutyám, akivel aludni szoktam. Egyik éjjel, észrevettem, hogy beesett az ágy alá. Tudnod kell, hogy az ágyam alatt laknak a leggonoszabb és legfélelmetesebb szörnyek, amik csak léteznek a világon. De tudtam, hogy nem hagyhattam ott a legjobb barátom, aki minden éjjel őrködik felettem, így a sötét szobámban végül kidugtam a kezem a takaró alól, és benyúltam a mumusokkal körülölelt ágy alá, hogy kiszabadítsam őt.
A szem teljesen kinyílt, majd az óriásnak a kardja a magasba emelkedett.
Ott voltak az aranyló deszkák és már nem is tűntek annyira félelmetesnek. Egy határozott lépéssel felléptem a hídra. Már nem állta utam egyelten gigantikus óriás sem.
Amint a másik oldalra értem, a fiuk türelmetlenül csak annyit mondtak: Na végre már, öcsi!
Katalin viszont odalépett hozzám és összeborzolta szőke fürtjeim.
− Nem is vagy te pisis. – mondta mosolyogva és rám kacsintott.