Egy képzelt beszélgetés Szabó Magdával

A kerítésünk, melynek téglákból kirakott aljzatára léptem, nem volt magas, így könnyedén átleshettem felette. Szerencsére a szandálom is épp elfért a tégla és rozsdaette, öntöttvas rácsok között, így tökéletes hely volt arra, hogy komfortosan lógjak, és kukucskáljak.
Persze, nem céltalanul lógtam a házunkat körülölelő kerítésünk tetején, épp Szabó nénit lestem, hogy mikor jön ki a kertbe egy kis délutáni sziesztára, de akármilyen erősen is hunyorogtam a szembetűnő napfénytől alig láttam valamit.
Anyáékkal nemrég költöztünk ide ebbe a szép kertes házba, és néhány nappal a beköltözésünk után a szomszéd néni átnyújtott egy könyvet, épp itt, a kerítésen át a két orgonabokor között.
− De csak kölcsönbe − súgta oda nekem, mikor átadta és megcsapta az orrom enyhe édeskés illata, ami a narancsot és szerecsendiót juttatta az eszembe, és talán egy picit, azt az illatot is, amit akkor érzek, amikor belépek egy templomba.
Igaz, nem sok könyvet olvastam még eddig, mert még csak tizenhárom éves múltam, de ezt a könyvet szinte felfaltam, ezért most türelmetlen izgatottsággal lestem Szabó nénit, hogy mikor bukkan fel, hogy megköszönjem neki, és talán, ha lesz hozzá elég bátorságom, akkor majd megkérdezem, hogy kaphatok-e egy másikat.
Éreztem, hogy kezd elgémberedni a karom, amivel már egy ideje tartottam magam, de kitartóan tovább figyeltem a perzselő napsütésben.
A mi kertünkben nem voltak nagy fák, így árnyék sem igen akadt, ezért ahogy elnéztem a másik kert magas, vastag törzsű fáit, melyek csalogató árnyékot vetettek levelekkel dúsított lomkoronáikkal, szinte kedvem lett volna átugrani és elnyúlni alattuk.
Felkaptam a fejem, mert nyílt a hátsó ajtó, és végre megláttam, ahogy a szomszéd néni jön ki rajta, egy könyvvel a kezében.
− Csókolom, Szabó néni! − kiáltottam rögtön, meg se várva, míg közelebb ér, és elhelyezkedik a nagy cédrus fa tövénél álló hintaszékbe.
− Szervusz, Katinka – köszöntött és miközben leült, az ölébe helyezte a magával hozott könyvet.
− Kiolvastam az Abigélt, Szabó néni.
− Örülök neki. És mi az ítélet? − kérdezte viccelődve, miközben úgy húzta fél mosolyra a száját, mintha máris sejtené, mit fogok válaszolni. De én nem válaszokkal készültem, hanem tele voltam kérdésekkel.
− Tessék nekem megmondani, Szabó néni, a Gina az igazából a néni, igaz?
− Na nézzünk csak oda, legközelebb egy Agatha Christie könyvet kapsz tőlem, ha ennyire szeretsz nyomozni − mondta Szabó néni, és elmosolyodott.
− Tetszik tudni, én most megfogadtam, hogy én is író leszek, mint Szabó néni! − jelentettem ki nagy buzgón.
− Oh, valóban? És miért szeretnél író lenni? – kérdezte miközben vékony szemöldöke egészen a homlokáig szaladt, közben behatóan figyelte reakciómat a meleg, barna szemeivel.
− Mert tetszik, hogy olyan sok mindent el lehet mesélni. Jót és rosszat is.
Szabó néninek továbbra is ott maradt az a félmosoly az arcán, amiből érezni lehetett, hogy már annyi mindent tud és ismer a világból, amit én még elképzelni sem tudok.
− Tudod Katinka, a történetek nem csak arra jók, hogy jót és rosszat mesélj, hanem segítenek elmélyülni az érzésekben is. Elképzelt világokba és időkbe repítenek, majd ezeknek a világoknak megnyílnak a kapuik melyeken áthaladva még a személyiségünk alakulását is formálhatják, amitől megértőbbek és empatikusak lehetünk.
− Em-pa-ti-kus? Úgy hangzik, mint egy betegség − mondtam fintorogva, és láttam, hogy a néni egy kedves mosollyal palástolja meglepődését.
− Pedig nem az. Az empátia az, amikor át tudod érezni azt, ami egy másik ember életében történik, és ezáltal megérted őt, átéled a boldogságát vagy bánatát, megismered a lelkivilágát.
− Mint például az Abigélben, Gina lelkivilágát?
− Pontosan. Az ő érzékenységét, a szép és igaz dolgok értékelését a sajátságos világában.
− Nagyon bonyolultan hangzik − kancsalítottam − Szabó néni, sokat tetszik olvasni?
− Oh, rengeteget, az egész életemet végigolvastam.
− De miért tetszik annyit olvasni, ha van még annyi más dolog a világon?
− Mert hiszem, hogy az irodalom segít megérteni a körülölelő világot, hiszek a szavakban, mert ilyenkor mi olvasók leszünk azok, akik a leírt mondatokat elképzelik, és ez által nem csak más emberek érzéseit és gondolatait ismerhetjük meg, hanem önmagunkat is egyben. Úgy hiszem, hogy a könyvek által megtanulunk szeretettel és érdeklődéssel fordulni a világhoz. És ha jobb emberek leszünk, akkor a világ is szebb és jobb hely lesz.
− A világ rossz, Szabó néni?
− Nem, nem ez a megfelelő szó rá, inkább néha csak alkalmatlan. Alkalmatlan arra, hogy megálljon, és körül nézzen. Tudod Katinka, a szép dolgok néha elillannak, mint a színes lepkék az erdő árnyas fái között. Ha nem állunk meg egy pillanatra, és nem csodáljuk meg őket, akkor olyan, mintha nem is léteznének, pedig körülöttünk vannak. Így van ez az irodalommal is.
Ezen elgondolkodtam néhány pillanatig, mert élénk fantáziámban már meg is jelentek azok a sokszínű pillangók, és a baljós hangulatú erdőben repkedtek.
Aztán olyan határozottan, ahogy csak egy tizenhárom évestől kitelt, azt mondtam.
− Egyetértek, a pillangók nélkül tényleg színtelen lenne egy sötét erdő. Szabó néni, is ezért lett író?
Nem felelt azonnal. Tekintete a távolba meredt, és hosszan megpihent egy cinegén, aki a közeli fa ágán csiripelt. Csak akkor válaszolt, amikor a kis madár elröppent, de merengő tekintete továbbra se mozdult.
− Engem elvarázsolnak a történetek. Egész apró gyermekkoromban kezdődött, amikor édesanyám a saját mesehőseivel altatott el engem, és én akkor, a kiságy rácsai között áthullámzó lágy hangja magjait mind elvetettem magamban, a befolyó tapasztalataimmal és érzelmeim cseppjeivel öntöztem, majd hatalmas fát neveltem belőlük.
Mikor újra rám nézett, tekintete enyhén opálosnak tűnt.
− Ebből a fából lett az árnyas erdő, Szabó néni? Ezért kellenek a pillangók, ugye? − kérdeztem halkan.
− Szoktál rajzolni, Katinka? − tette fel a meglepő kérdést felelet helyett.
− Persze, Szabó néni, nagyon szeretek rajzolni, és festeni is − vágtam rá azonnal.
− Akkor képzeld el, hogy ez ugyanúgy kezdődik, mint amikor rajzolni szeretnél. Bármit is vetsz a fehér papírra, lehet fekete vagy színes, üde vagy szomorú, az pontosan azt fogja tükrözni, amit te szeretnél megmutatni. Bármi is legyen az. Az a saját történeted lesz. Én is meg akartam mutatni azt a rengeteg színt és ábrát, ami bennem volt.
− Ez szuper csodás lehet, Szabó néni.
− Ez valóban az, Katinka. Szuper csodás.
Ahogy elnéztem a Szabó néni tekintetét, ami fényesen csillogott a sok történet emlékétől, nem haboztam tovább, úgy éreztem eljött a pillanat. Felvettem magam mellől a kölcsönbe kapott könyvet, és a kerítés tetején átnyújtottam egy apróra hajtogatott cédulával együtt, amit a könyv lapjai közé rejtettem.
− Tessék, Szabó néni, itt a könyv, és köszönöm szépen.
A néni lassan felállt a hintaszékből, és elvette a kezemből. Ahogy átvette, a fehér lapocska kiesett belőle, és úgy hullott alá a levegőben, mint egy szél hátán utazó pillangó, majd lassan földet ért.
„Lebuktam” - futott át a gondolat a fejemben.
Szabó néni kíváncsi tekintettel nézett rám, majd lehajolt az apróra hajtogatott cetliért. Egy pillanatig forgatta a ráncos ujjai között, anélkül, hogy elolvasta volna, majd annyit mondott.
− Gondolom, ez Abigélnek szól.
Elállt a szavam, egy szót sem tudtam kinyögni. „Honnan tudja? Honnan tudja, hogy az a kis cetli Abigélnek szól?”
A sebtiben írt levélke, amire csak azt a hat reményteli szót írtam:
“Abigél, kérlek segíts, hogy író lehessek!”
Végül enyhén remegő hangon csak annyit mondtam.
− Ha tetszene látni Abigélt, tessék neki odaadni, Szabó néni – mondtam sebtiben, majd leugrottam a kerítésről, és szégyenlősen beszaladtam a házba.