Egy régi, szomorú karácsonyi történet
Garami Nelli
Igaz történet alapján mesélte nekünk drága édesapám sok-sok évvel ezelőtt…
Pataki Sándor szorgalmas, kiváló munkát végző ácsmester volt. Munkahelyén nagy tiszteletnek örvendett, barátai is szerették, mivel őszinte, barátságos és mindig segítőkész volt. Sándor imádta a feleségét, csak neki és a munkájának élt.
Egy napon nagy öröm érte: felesége egészséges kisfiúnak adott életet. Mivel a kisfiú Márton napján született, a Márton nevet kapta. Pataki Sándor ezután még szorgalmasabban dolgozott, hiszen a kis jövevény érkezése természetesen többletkiadást is jelentett. A kis Márton szépen fejlődött, édesanyja féltő gonddal nevelte őt. A szülők elhatározták, hogy építenek maguknak egy kis házat. Ettől kezdve Sándor keresete nagy részét a bankba tette.
A karácsony a kis Mártonnak – aki időközben hároméves lett – sok örömet, újdonságot és meglepetést hozott. Tágra nyílt szemekkel nézte a sok-sok játékot: autót, labdát, építőkockát, képeskönyvet.
Igazi boldog család voltak ők. A könyörtelen sors azonban közbeszólt. Májusban a szomszéd falu templomtornyát javították, ekkor történt a tragédia. Pataki Sándor lezuhant a toronyból, és azonnal szörnyethalt.
A családot nagy csapás érte. A fiúcska még nem tudta felfogni, hogy örökre elveszítette édesapját, s bizony gyakran kérdezősködött édesanyjától az apa holléte felől.
Nehéz napok, évek vártak anyára és fiára. Az özvegy édesanya kénytelen volt kisebb-nagyobb összeget kivenni a bankból, hogy biztosítani tudja kettejük megélhetését. Szerényen éltek, mindamellett az anya igyekezett mindent megadni a fiának. A szokásos karácsonyi ünnepeket is megtartották, bár jóval szerényebben, mint azelőtt.
Telt, múlt az idő. Márton hatéves lett, iskolaköteles. Az anya sokat foglalkozott fiával, s meg is lett az eredménye: a kisfiúból kitűnő tanuló lett. Mondogatta is Patakiné a fiának:
– Mártonkám, szorgalmasan tanulj, hogy megállhasd a helyed az életben! Ezzel nagy örömet szerzel nekem, és méltó utódja leszel édesapádnak.
A kis Márton még nem teljesen fogta fel e szavak értelmét, de annyit tudott, hogy tanulnia kell, és akkor minden könnyebb lesz.
A bankban levő összeg lassan elfogyott, s mivel Márton már nagyobb lett, édesanyja munkát vállalt (mint bedolgozó) egy közeli kisváros varrodájában. Reggel korán kelt, elkészítette a reggelit és a tízórait a fiának. Utána rendbe hozta a lakást, kitakarított, bevásárolt, megfőzte az ebédet. Csak ezután ült a varrógéphez. Addig varrt, míg fia haza nem jött az iskolából. Közösen megebédeltek, az anya pedig folytatta a varrást egészen vacsoráig. Márton lefeküdt, édesanyja azonban késő éjjelig varrt. A mosást is éjjel végezte. Naponta tizenhat órát dolgozott.
Ezt a megterhelő munkát és ezt az irtózatos tempót nem bírta sokáig a szervezete. Köhögni kezdett, időnként szúró fájdalmat érzett a mellkasában, de nem ment el orvoshoz. Tovább görnyedt varrógépe fölött hosszú órákon át. Szívós kitartással továbbra is varrta, egyre csak varrta a ruhákat. Ennek az lett a vége, hogy Márton édesanyját súlyos tüdővérzéssel, kimerült állapotban kórházba szállították, ahol egy héten belül meghalt.
A kis Márton így nyolcéves korára teljesen árva maradt. Ideiglenesen az egyetlen élő rokonához, a hatvanéves özvegy nagymamájához került. Nála viszont a gyámhatóság nem látta megfelelőnek az árva elhelyezését, ugyanis a nagymama egészségi állapota nem volt megfelelő. Így Márton gyermekotthonba került. Új és szokatlan volt a fiú számára minden az otthonban. Rövid időn belül azonban sikerült beilleszkednie az új környezetbe. Tanítói, nevelői, osztálytársai hamarosan megszerették a segítőkész, barátságos fiút.
Márton is jól érezte magát az otthonban, ennek dacára minden gondolata elhunyt édesanyja emlékéhez repítette. Tudta, hogy azt a meleg szeretetet, odaadást soha senkitől sem fogja megkapni. Esténként, amikor már az ágyában feküdt, édesanyjára gondolt. Gyakran visszaidézte a régi szép időket, amikor még együtt játszottak, nevettek. Ezek a gondolatai azonban általában zokogásba fulladtak. Hogy szobatársai ne hallják meg sírását, fejét a takaró alá dugta, így aludt el.
Szeptembertől Márton negyedikes lett. Továbbra is szorgalmasan tanult, ahogy azt annak idején megígérte édesanyjának. Közeledett a karácsony. A nevelők már előre elkészítették azoknak a gyerekeknek a névsorát, akik vakációzni mehetnek haza, s rokonaiknál töltik az ünnepeket. Márton is felkerült a listára, beteg nagymamája látogatására kapott engedélyt.
Elérkezett karácsony előestéje. A nevelő kiosztotta a gyerekeknek a vonatjegyeket, és útnak bocsátotta őket. Márton is elindult, hóna alatt egy kis karácsonyfával, amit édesanyja sírjára vett. Mikor leszállt a vonatról, elhatározta, hogy először elviszi a karácsonyfát édesanyja sírjára. Kiment a temetőbe, felállította a kis karácsonyfát a síron, s meggyújtott egy gyertyát. Leült a fejfa mellé, és így szólt:
„Drága, jó édesanyám, eljöttem hozzád, hogy örömet szerezzek neked. Olyan örömet, amilyet te szereztél nekem éveken át. Eljöttem hozzád, hogy megköszönjek mindent, amit értem tettél. Tudom, miattam dolgoztál olyan sokat… Nagyon hiányzol, nincs a világon senkim, aki úgy szeret, mint ahogy te szerettél engem. Drága, jó anyukám, ígérem, hogy mindig jó leszek, sosem foglak elfelejteni, és mindig nagyon-nagyon foglak szeretni.”
Ezt már könnyes szemekkel mondta, suttogta a kisfiú. A temetőben néma csend honolt. A fiúcska karjával átölelte a fejfát, és sokáig ült ott mozdulatlanul. Majd elmesélte édesanyjának, hogyan él a gyermekotthonban, és hogy édesanyja tanácsát megfogadva továbbra is nagyon jól tanul.
A csípős hideg szél időközben felerősödött, Márton fázni kezdett, és már indulni akart a nagymamájához. Aztán visszaült a sírra, hogy elbúcsúzzon édesanyjától. Arra gondolt, hogy még egy picit pihen, aztán elindul. A hideget később már nem érezte, kellemes zsibbadás vett erőt rajta. Elálmosodott. Fejét ráhajtotta a fejfára, közben mintha édesanyja ölelő karjaiban érezte volna magát. Csendben elaludt.
Közben havazni kezdett. A hótakaró belepte a sírokat. Nem sokkal később a kisfiú testére is fehér pihetakaró borult. De a kis Márton ekkorra már mélyen aludt. Elaludt örökre.
Két nappal később akadt rá a sírásó. A kisfiú ott ült a sír szélén, a fejfát átkarolva, arcán békés mosollyal. Álmában bizonyára édesanyja ölelő karjaiban érezhette magát, a szép tündérmeséket hallgatva…
Így ért véget a kis Pataki Márton rövid, de szomorú életútja…
Pataki Sándor szorgalmas, kiváló munkát végző ácsmester volt. Munkahelyén nagy tiszteletnek örvendett, barátai is szerették, mivel őszinte, barátságos és mindig segítőkész volt. Sándor imádta a feleségét, csak neki és a munkájának élt.
Egy napon nagy öröm érte: felesége egészséges kisfiúnak adott életet. Mivel a kisfiú Márton napján született, a Márton nevet kapta. Pataki Sándor ezután még szorgalmasabban dolgozott, hiszen a kis jövevény érkezése természetesen többletkiadást is jelentett. A kis Márton szépen fejlődött, édesanyja féltő gonddal nevelte őt. A szülők elhatározták, hogy építenek maguknak egy kis házat. Ettől kezdve Sándor keresete nagy részét a bankba tette.
A karácsony a kis Mártonnak – aki időközben hároméves lett – sok örömet, újdonságot és meglepetést hozott. Tágra nyílt szemekkel nézte a sok-sok játékot: autót, labdát, építőkockát, képeskönyvet.
Igazi boldog család voltak ők. A könyörtelen sors azonban közbeszólt. Májusban a szomszéd falu templomtornyát javították, ekkor történt a tragédia. Pataki Sándor lezuhant a toronyból, és azonnal szörnyethalt.
A családot nagy csapás érte. A fiúcska még nem tudta felfogni, hogy örökre elveszítette édesapját, s bizony gyakran kérdezősködött édesanyjától az apa holléte felől.
Nehéz napok, évek vártak anyára és fiára. Az özvegy édesanya kénytelen volt kisebb-nagyobb összeget kivenni a bankból, hogy biztosítani tudja kettejük megélhetését. Szerényen éltek, mindamellett az anya igyekezett mindent megadni a fiának. A szokásos karácsonyi ünnepeket is megtartották, bár jóval szerényebben, mint azelőtt.
Telt, múlt az idő. Márton hatéves lett, iskolaköteles. Az anya sokat foglalkozott fiával, s meg is lett az eredménye: a kisfiúból kitűnő tanuló lett. Mondogatta is Patakiné a fiának:
– Mártonkám, szorgalmasan tanulj, hogy megállhasd a helyed az életben! Ezzel nagy örömet szerzel nekem, és méltó utódja leszel édesapádnak.
A kis Márton még nem teljesen fogta fel e szavak értelmét, de annyit tudott, hogy tanulnia kell, és akkor minden könnyebb lesz.
A bankban levő összeg lassan elfogyott, s mivel Márton már nagyobb lett, édesanyja munkát vállalt (mint bedolgozó) egy közeli kisváros varrodájában. Reggel korán kelt, elkészítette a reggelit és a tízórait a fiának. Utána rendbe hozta a lakást, kitakarított, bevásárolt, megfőzte az ebédet. Csak ezután ült a varrógéphez. Addig varrt, míg fia haza nem jött az iskolából. Közösen megebédeltek, az anya pedig folytatta a varrást egészen vacsoráig. Márton lefeküdt, édesanyja azonban késő éjjelig varrt. A mosást is éjjel végezte. Naponta tizenhat órát dolgozott.
Ezt a megterhelő munkát és ezt az irtózatos tempót nem bírta sokáig a szervezete. Köhögni kezdett, időnként szúró fájdalmat érzett a mellkasában, de nem ment el orvoshoz. Tovább görnyedt varrógépe fölött hosszú órákon át. Szívós kitartással továbbra is varrta, egyre csak varrta a ruhákat. Ennek az lett a vége, hogy Márton édesanyját súlyos tüdővérzéssel, kimerült állapotban kórházba szállították, ahol egy héten belül meghalt.
A kis Márton így nyolcéves korára teljesen árva maradt. Ideiglenesen az egyetlen élő rokonához, a hatvanéves özvegy nagymamájához került. Nála viszont a gyámhatóság nem látta megfelelőnek az árva elhelyezését, ugyanis a nagymama egészségi állapota nem volt megfelelő. Így Márton gyermekotthonba került. Új és szokatlan volt a fiú számára minden az otthonban. Rövid időn belül azonban sikerült beilleszkednie az új környezetbe. Tanítói, nevelői, osztálytársai hamarosan megszerették a segítőkész, barátságos fiút.
Márton is jól érezte magát az otthonban, ennek dacára minden gondolata elhunyt édesanyja emlékéhez repítette. Tudta, hogy azt a meleg szeretetet, odaadást soha senkitől sem fogja megkapni. Esténként, amikor már az ágyában feküdt, édesanyjára gondolt. Gyakran visszaidézte a régi szép időket, amikor még együtt játszottak, nevettek. Ezek a gondolatai azonban általában zokogásba fulladtak. Hogy szobatársai ne hallják meg sírását, fejét a takaró alá dugta, így aludt el.
Szeptembertől Márton negyedikes lett. Továbbra is szorgalmasan tanult, ahogy azt annak idején megígérte édesanyjának. Közeledett a karácsony. A nevelők már előre elkészítették azoknak a gyerekeknek a névsorát, akik vakációzni mehetnek haza, s rokonaiknál töltik az ünnepeket. Márton is felkerült a listára, beteg nagymamája látogatására kapott engedélyt.
Elérkezett karácsony előestéje. A nevelő kiosztotta a gyerekeknek a vonatjegyeket, és útnak bocsátotta őket. Márton is elindult, hóna alatt egy kis karácsonyfával, amit édesanyja sírjára vett. Mikor leszállt a vonatról, elhatározta, hogy először elviszi a karácsonyfát édesanyja sírjára. Kiment a temetőbe, felállította a kis karácsonyfát a síron, s meggyújtott egy gyertyát. Leült a fejfa mellé, és így szólt:
„Drága, jó édesanyám, eljöttem hozzád, hogy örömet szerezzek neked. Olyan örömet, amilyet te szereztél nekem éveken át. Eljöttem hozzád, hogy megköszönjek mindent, amit értem tettél. Tudom, miattam dolgoztál olyan sokat… Nagyon hiányzol, nincs a világon senkim, aki úgy szeret, mint ahogy te szerettél engem. Drága, jó anyukám, ígérem, hogy mindig jó leszek, sosem foglak elfelejteni, és mindig nagyon-nagyon foglak szeretni.”
Ezt már könnyes szemekkel mondta, suttogta a kisfiú. A temetőben néma csend honolt. A fiúcska karjával átölelte a fejfát, és sokáig ült ott mozdulatlanul. Majd elmesélte édesanyjának, hogyan él a gyermekotthonban, és hogy édesanyja tanácsát megfogadva továbbra is nagyon jól tanul.
A csípős hideg szél időközben felerősödött, Márton fázni kezdett, és már indulni akart a nagymamájához. Aztán visszaült a sírra, hogy elbúcsúzzon édesanyjától. Arra gondolt, hogy még egy picit pihen, aztán elindul. A hideget később már nem érezte, kellemes zsibbadás vett erőt rajta. Elálmosodott. Fejét ráhajtotta a fejfára, közben mintha édesanyja ölelő karjaiban érezte volna magát. Csendben elaludt.
Közben havazni kezdett. A hótakaró belepte a sírokat. Nem sokkal később a kisfiú testére is fehér pihetakaró borult. De a kis Márton ekkorra már mélyen aludt. Elaludt örökre.
Két nappal később akadt rá a sírásó. A kisfiú ott ült a sír szélén, a fejfát átkarolva, arcán békés mosollyal. Álmában bizonyára édesanyja ölelő karjaiban érezhette magát, a szép tündérmeséket hallgatva…
Így ért véget a kis Pataki Márton rövid, de szomorú életútja…
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!