Egy esős napon

Emlékszem arra az őszi, borongós napra, amikor nem volt kedvem semmit csinálni, amikor kicsit motiválatlan voltam, és úgy éreztem, hogy egy kicsit elfáradt a lelkem. Amikor a rohanó világ, a napi több száz vagy talán ezer impulzus, ami ért, azt hozta eredménynek, hogy visszavonuljak. Egy kicsi énidőt töltsek csendesen a gondolataimmal, és töltődjek. Sokszor kerestem a válaszokat a múltamban. Nagyon sokszor a múltban éltem. Ami bántott, vagy amin nem tudtam változtatni, azt eltemettem magamban. Betettem egy-egy kis mappába a szívem mélyén, rázártam egy pecsétet, és úgy voltam vele, feldolgozva, pipa. De amikor azon esős napon a magam kis belső templomába vonultam, rájöttem, hogy ezek a mappák, az emlékek, a negatív érzések csak gyűlnek és gyűlnek, és én viszem ezeket magammal. Fáradtnak éreztem magam, tehetetlennek. A mappák tartalmai emlékek formájában előjöttek, bűntudatot, haragot, önmarcangolást generálva. Akkor végignéztem ezeket a szívem mélyén, és rájöttem. Hordozhatom ezeket életem végéig, téphetem a lelkem, ostorozhatom magam olyan események, történések vagy döntések miatt, amik rajtam kívül állóak voltak, vagy ami már elmúlt, és nincs lehetőségem rajta változtatni. Rájöttem, erre egy gyógyír van, ha levonom belőle a tanulságot, és végiggondolom, hogy amikor ezek a dolgok történtek, milyen élettapasztalat szerint cselekedtem, mi volt az ok-okozat, és rájöttem, hogy lehetett volna megannyi út, lehetett volna számtalan „mi lett volna, ha…”, és más reakcióm, döntésem, helyzetem, de akkor ott így történt, mert ezt hozták a körülmények, és én így reagáltam, vagy akként cselekedtem, ami történt. Ezekre a nehezebb időszakokra már nem fájó, önostorzó emlékként tekintettem akkor, hanem arra, hogy mit tanított nekem, hogy erősebbé tett. Hogy ember vagyok, hibázhatok. Megértettem, hogy vihetem magammal ezeket az eseményeket, emlékeket, döntéseket és helyzeteket, amíg le nem jár az időm, vagy tanulhatok belőlük, és elkönyvelhetem úgy, hogy az életutam bizonyos ciklusai és eseményei. Rádöbbentem, hogy meg kell magamnak és másoknak is bocsátanom, mert a lelkem akkor nyer békét. Voltak kapcsolatok és szituációk, és akkor azt tettük bele, akkor úgy reagáltam én is és a másik fél is, ahogy akkor éppen az akkori élethelyzetünk, érettségünk lehetőséget adott. Ettől senki sem rossz, sem én, sem ők. Ahogy a mappákból ezek az érzések – még ha egykor fájtak is, vagy könnyeket okoztak – átkerültek a semleges vagy a tanulság levonását követően a pozitív részre, már könnyebb volt. Jártam egy utat, az élet hozott szituációkat, amire reagáltam, vagy amivel kapcsolatban hoztam egy döntést. Ezek a részeim maradnak, de akkor rájöttem, hogy már nem akarom őket cipelni, már nem akarok miattuk sírni, már csak emlékek, elmúltak. Az évek magukba zárták őket, és visszamenni az időben már nem tudok. Egyet tehettem. Leporoltam a kis mappákat, megnéztem az ott tárolt emlékeket és eseményeket, és átértékeltem őket. Mert ezek így vagy úgy, de engem szolgáltak, és a jelenembe nyitottak utat, építve így a jövőm. Megbékéltem, és megbocsátottam magamnak és nekik ezen az esős napon a belső szentélyemben.