Ángyi néni hite

Mán nem beszél így senki, Rétközi tájszólással, de én még őrzöm múltunk legszebb ékkövét, a nyelvünket, amit anyáinktól tanultunk, és írásaimban megmentem az utókor számára.

Mink pulyák nem tudtuk, miér, de mindenki Ángyi néninek híjta, mindég feketébe vót. Szerette a gyerekeket, ha érett a cseresznye az utcárul, minden pulyát beengedett, olyan ricsaj vót, hogy a gyöngytyúkok egésztelen nap káricsoltak miatta.

Anyukám azt mondta, azér él olyan sokáig, mert Isten szereti, vigyáz rá, mert bábaként vagy ezer pulyát hozott a világra. Egész 1959-ig hagyták dógozni, de utána mán a Kemecsei szülőotthonba lehetett csak szülni. Apukám meg aszonta, mert az ördögnek se kell.

Átmentem hozzá beszélgetni. Ült az ámbitus alatt a tornácon, a karosládán, a peszemama fekete pacsa fejkendőbe, mer nem illik hajdonfűnn lenni asszonnnépnek. Szemén régi SZTK-szemüveg, a cvettere mán kis kopott, a pruszlik ciguka nélkül – úgy mondják, hogy lajbi –, vállán spapula, nyakában régi galáris, sötét mackójában, előtte elekötő, fuszekliben, mamuska papucsba, habdában. A fődön rongypokróc, nem pacuha, csak otthonosan öltözik, kényelmesen. Ül a szuszékon, a meleg puha vánkoson, a hokedlin.

Kis tányérkában felszeletelt alma, mellette régi findzsa, benne egy kis aggott tej, acskóba kis laska vagy pászka. Szerkápolva hámzsol, muszul, közbe dünnyög:

– Ohé, tudod, hékám, nagyszót hallok, hangosabban beszilj! – nevetve mondja. – Látod, elvásolja a fogamat az ama.

Több mint ötven éve egyedül élek, nem könnyű – fiam minden hétvégén egyön hozzám. Tegnap kaszálta a kertet, mert mán hót dzsindzsás vót, akkora vót a dzsumbuj, mint a susnyákos goronc a kanálisparton. (Ebből nem sokat értettem.)

Mindég kitakarítanak a menyemmel, kimossák a katroncát, főznek. Ma is akartak gyönni, de mondtam, hogy virágvasárnap nem dógozunk, ha jösztök, csak pihenni fogunk.

Persze én mán fenn kuruttyolok hajnalba, mert kidob a lészadikó, de napközbe zsmurkálok, pőcsikélek egy kicsit. A pulyákkal naponta telefonon kapcsolatban vagyok, az onokákkal is, de akik itt vannak helyben, még azokkal is. Ha szükségem van valamire, csak felhívom űket, osztán gyönnek. De a szomszédok is segítőkészek.

Régen cédulás bába vótam, az uram meg dorozsma vót, úgy hogy sokan ösmertek. A te apádat meg anyádat is én segítettem a világra, kár, hogy mán nincsenek velünk, jó emberek vótak.

Itt Demecserben nagyon összetartanak a fődik. Most valahogy örülni lehet annak, hogy mindenki törődik egy kicsit a másikkal. Úgy mondták ezt régen is, hogy a baj összehozza az embereket.

Én, ha kimegyek, csak a kapuig megyek. Istápként egy régi, törött gamósbotra támaszkodok, ez még az uramé vót, mer fáj a lábam. Vagy ha kimegyek az utcára, csak a lócára ülök ki a szomszédasszonyokkal diskurálni, meghallgatom a pletykát, világolnak egy sort. Sok a hetlekotla, na de ha rüfög az idő, akkor mán nem ülök ki, nem akarok csuszkorálni, se kahittyulni.

A temetésekre se bírok mán elmenni, de jobb is így. Nagyon fáj látni hóttan, akit én kelesztettem a világra. Azt figyelem meg, hogy sokkal segítőkészebbek a fiatalok, mint régen.

Én csak a jó Istenben bízom. Itthon még elgyüszmikelek, de nehezen mozgok, így a pulya vagy a szomszéd szokott néha elvinni a templomba. Én bízom az engem nagyon szerető Istenemben, aki mán annyi bajból megmentett engem.

Mikor delleng, nagyon hiányzik a templom, na meg az áldozás. Templom nélkül nem olyan, mint szokott lenni, bár én feszt elvégzem az imádságokat. A vecsernyét megtartom, van imakönyvem itthon is. Mindennap elvégzem a fájdalmas rózsafüzért, a keresztutat, megvannak a kis füzeteim. Ami tűlem telik, megteszem.

Kívánom, hogy béke legyen, szeretet, ez a legfontosabb, meg hogy egészség legyen az embereknek a lelkében és a testében is. És hogy a hitük megerősödjön!

Van itthon is imakönyvem, kicsit kopott, de még jó. A másik imakönyvem ott van a templomban, a jobbik, de hadd legyen ott. Ha én nem vagyok, legalább az ott van, a padba van betéve, aki odaül, van mibe kapaszkodnia.

Itthon a másikból imádkozok, meg a sok füzetbül napszállatig. Én mán nem sokat várok az élettül, örülök minden napnak, a családomnak, az unokáimban gyönyörködöm, amíg a jó Isten engedi.

Én nem sírbókolok, mint a többiek. Mán elkészítettem a bakacsint is, meg a gombfa is ott van kinn a cseréshegyen. Csak várom az angyalok hintóját, hát a denceszekeret, ami felvisz a mennybe. Bár még nagyon szeretném látni a kis dédunokáimat, de hát ahogy a jó Isten elrendezi, űrá vagyunk bízva.

Csak a jó Isten adjon békét! Békésen, úgy szeretnék csendben elmenni, de ugye ez nem miránk van bízva.

Hát én szeretem az Istent, és hát engemet is szeret az Úr! Néha próbára tesz bennünket. Nekem nagyon sok próba volt mán az életemben, de a jó Isten mindig megsegített, mindig… mindig.

Isten mindég a tenyerén hordott. Ha keresztet adott, adott hozzá erőt is, hogy hordozzam. Mert Isten mindenkinek akkora keresztet ad, amekkorát hordozni tud, mert „az Istent szeretőknek minden a javukra válik”.

Jézus monta: „Ha valaki gyönni akar én utánam, tagadja meg magát, és vegye fel az ű keresztyét, oszt kövessen engem.”

Ez azt jelenti, tudod, fijam, hogy a fődi hiúság, a hatalom, a pénz megtagadása kellesz ahhoz, hogy tiszta szívvel követhessük az Urat…

Sok szó jelentését nem értem, mert ez a Rétközi tájszólás sajátos nyelvezetű. Ez az én szégyenem, nem az övé. Ennyi bölcs gondolat után nehéz bármit hozzáfűzni. Talán nem is kell. Inkább saját magunkba nézünk, és elgondolkozunk azon, amit Ángyi néni mondott…