A Spártai hős

Az árják földjéről jönnek a hadak,
törnek, zúznak, gyilkolnak a vadak.
Nem hangzanak könyörgő szavak,
mert nem számítanak már a javak.

A napot eltakarja a nyilaik árnyéka,
fényesen csillog teszpiai páncélja.
A szolgalelkű thébai térdel gyáván,
az ezer spártai hős halottas ágyán.

Sziklákon hallik politészek hős dala,
mint vad őrült, kinek elborult az agya.
Nem számít a perzsák gúnyos szava,
az se számít, hogyha nem térek haza.

Ha kell, gyere, és vedd el a kardomat,
magamtól nem adom el a pajzsomat.
Tépd le fejemről véres maszkomat,
halálommal bevégeztem a harcomat.

Üres lett Athén, a dicsőséges csarnok,
kövét véres lábbal tapossa a zsarnok.
Mint Héraklész vagy Perszeusz halok,
mert én dicső spártai harcos vagyok.

Egymást érik nehéz, hatalmas pajzsok,
mögöttük rejtőznek gyáva perzsa latrok.
Velük szemben a sok spártai bajnok,
bambán hátul bámul perzsa zsarnok.

Énekelve hal meg a spártai dalnok,
a sűrű porban még dúlnak a harcok.
Dicső spártaiak, hősként meghaltok,
emléktek őrzi majd az öreg dalnok.

Itt már nincsenek címek és rangok,
csak a kardoktól csilingelő hangok.
A messze távoli, félrevert harangok,
a magasból lesújtó gyilkos kardok.

Vérbefagyott holtan elszánt arcok,
utolsó lehelletig folynak a harcok.
Lassan elnémulnak pokoli hangok,
és alábbhagynak a dübörgő zajok.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.