EGY MÁZLIS NAP

Bátkai anyósa már legalább öt éve él közös háztartásban a családdal. Reggeli tejeskávé Completta-tejporral és legalább három kockacukor szinte minden egyes reggel. Emellett legalább három-négy evőkanál cukrozott csipkebogyótea. Hadd hízzon az, aki szándékosan nem akarja számolni önmagán a fölösleges kalóriákat. Egy-két vékony szelet pirítós és némi vaj szükség szerint. Ez a reggeli adagja. De aztán jön az ebéd, és valóságos terülj-terülj asztalkát kér és követel meg Bátkaitól, és mikor a veje értelmes emberek módján, tehát észérvekkel szeretné elmagyarázni, hogy a dolgok méregdrágák, az anyós máris rikácsolásba kezd:

– Hát nem ti akartátok, hogy hozzátok költözzek, mi?! Hát nem ti nyúljátok le a nyugdíjamat? A lányom rossz vásárt csinált veled, édes egy fiam! – közli egy nap leforgása alatt vagy százszor, százféleképpen azzal a kiállhatatlan, rikácsoló modorával, ami általánosságban a megkeseredett, életunt emberek különc sajátossága manapság.

– Anyuka drága! Tessék szépen megreggelizni, és bevenni a gyógyszereit, majd lepihenni! – válaszolja a nyers, kíméletlenül rideg hangra Bátkai, miközben már vagy milliószor elkívánta az anyósát melegebb éghajlatra.

A mama odafent lakik, mert Bátkai nagy szívességből kénytelen volt átadni neki a szobáját, így most kénytelen volt átköltözni az egyik gyerekszoba mellé, és azt átmeneti jelleggel dolgozószobának kinevezni, különösen a COVID következményeként. Igaz, anyósát is vagy négyszer oltották, de semmi hatása nem lett. Igaz, nem betegedett, roppant jól, viszont házsártos, szőrszálhasogató, kiállhatatlan modora sem lett sokkal kellemesebb.

Bátkai sokszor ténylegesen arra gondol, hogy inkább jobbat tenne az egész családdal, ha az anyósát beadnák egy idősek otthonába, ahol – ha jók a feltételek – mégiscsak szakszerűbben képesek ellátni és gondját viselni a betegeskedő, idősebb embereknek, mert ha továbbra is folytatódik a családon belüli lappangó háború, a végén Bátkai egy kanál vízbe fogja megfojtani.

Ötször elesett, csetlik-botlik, még akkor is, ha járókeretet használ és egyéb mozgáshoz létfontosságú segédeszközöket. Bár igaz, a tévét csak-csak be tudja kapcsolni, de a távirányítón mindig összekeveri a gombokat, és összevissza nyomkod mindenfélét.

Sokszor észreveszi, ha Bátkai stikában rágyújt egy-egy szál cigire, vagy iszik egy pohár sört – nem többet. A múltkor is nem győzte mindenkinek és a kíváncsiskodni vágyó szomszédoknak kikürtölni, hogy veje alkoholista lett, és mi lesz majd ezek után a szegény, áldott kislányával és az unokáival, akiket viszont ki nem állhat. Most szerencsére vannak jobb napok is, amikor nem jajgat, és nem látja meg azokat a dolgokat, melyek önkéntelenül is felzaklathatnák ingatag észjárását.

Bátkai imádnivaló, filigrán felesége szeret délelőtt tízig az ágyban lustálkodni, és hallgatólagos megegyezés van köztük, hogy Bátkai romantikus hajlamának engedve minden esetben beviszi a reggelit és néhány szál virágot a hálószobájukba, holott az anyósa nem győzi szóvá tenni, hogy a „gaznak” nevezett virágok mindenféle fertőző betegségek forrásai lehetnek. Ezért szándékosan köhögteti önmagát.

Többféle tablettát szed be. Egyet a magas vérnyomására, a másik valami koleszterincsökkentő pirula, a harmadik meg valami székrekedés elleni. Az utóbbival jócskán vigyázni kell, mert ha egyszer úgy istenigazán rájön a szélgörcsök kényszere, egész álló nap lehet utána szellőztetni, így is, meg úgy is büdös marad utána. Anyósa sosem engedte, hogy rendesen szellőztessenek, mert a végén még beengedik a fölösleges bacilusokat, mint állítja. Micsoda eget rengető ostobaság ez az egész.

Vagy százéves is megvan már maholnap, mégis alig ötven kiló vasággyal. Mikor magukhoz vették, folyton azt hajtogatta, hogy kevéssel is beéri, de aztán jött a kiadós ebéd, és – bocsánat a kifejezésért – valóságos módon addig zabált, amíg jó pár gomb azonnal le nem pattogzott piszkos, szutykos otthonkájáról. És még van képe azt mondani, hogy nem éhes! Nem a francokat!

A másik mániája, hogy szereti kapcsolgatni a villanykapcsolókat. Le-fel, egymás után és zsinórban. Egy nap vagy százszor végrehajtja ezt az igen egyszerű, mégis jelentéktelen műveletet. Ki tudja, miért?

Elment a vécére, és Bátkai azon imádkozik magában, hogy legalább háromnegyed óra múlva kerüljön csak elő, hogy kicsit megint egyedül ő lehessen a ház egyedüli teljhatalommal felruházott ura, akárcsak a régi szép időkben, amikor focimérkőzéseket nézhetett a tévében, és a haverok is mindig átjöhettek egy kicsit marhulni. De az egyre régebb időnek tűnik fel emlékezetében.

– Drágám! Kifogyott a mamának a pelenka! Leszaladnál a boltba, mert nekem el kellene ugranom valahova! – kérleli mézes-mázos hangon felesége.

Bátkai engedelmeskedik a kérlelő szónak. Elvégre nem hagyhatják, hogy a mama maga alá csináljon. Az öregekről azért mégiscsak gondoskodni illik.

– Édes, használhatnád a bankkártyádat végre, mert az a jó, ha Supershop-pontokat is kapsz, így a pelus kedvezményesebb! – hallja felesége csicsergő hangját.

Épp jókor ért haza, mert anyósának már égető szüksége volt egy jó minőségű pelusra. S bár semmi kedve sincs hozzá, rámarad megint a megtisztelő feladat, miután feleségének el kellett rohannia dolgozni, hogy tisztába tegye anyósát, akit egész életében ki nem állhatott.