LÉLEK-ÖSSZHANG

Az iskolai tornaórákon az volt a legszánalmasabb, és a legkeservesebb, mikor mindenkit föl-le masíroztattak pattogó vezényszavakra, aztán sorrendbe állították az egész osztályt, hogy akárcsak a cirkuszi állatokat egyszerre szégyeníthessenek meg, törjék le már amúgy is porig alázott önbizalmukat, és tegyenek mindenkit totálisan nevetségessé.
– Miért nem vagytok átöltözve? – kérdezte mérges, értetlen, karcos hanggal a hatvan évet jócskán betöltött, ám sportos tesitanár, aki amolyan kiképző őrmester szerepében szeretett mindig is tetszelegni, főképp azok előtt, akiknek csekélyke volt a bátorságuk, vagy önbizalmuk. Trénig ruhát viselt napsütésben éppen úgy, akárcsak csikorgó fagyokban, mintha ezzel is elsősorban fizikai állóképességét lett volna hívatva reklámozni.
– Ö... Gyuri'bá! Ma van az első tanítási napunk... – felelte bizonytalanul egy egérkehangú lány, aki meg mert szólalni, míg az osztály többsége csendben lapított megalázkodva.
– Mit érdekel engem, hogy ma jöttetek először iskolába? Talán ma ettetek először?! Ugye, hogy nem! – mintha önmagának akart volna jópontokat szerezni, és fényezni kicsit önző egoját, máris kiadta a vezényszót, amit mindenkinek kutya kötelessége volt teljesíteni:
– Akkor mazsolák! Figyelem! Jobbra át! És körbefutás következik! Kapkodjátok a lábatokat, mert úgy látom, hogy néhányatokra jócskán ráfér egy kis edzés! – itt jelentőségteljes, ám lesajnált pillantást meresztett egy nagyon kövér fiúra, akit már akkor kipécézett magának, amikor először meglátta tohonya, úszógumis testét az iskolai udvaron. – Na! Mi lesz?! Süketek vagytok aranygyerekeim, vagy csak hülyék?! – förmedt az egész társaságra.
– Gyuri bácsi! De hát utcai ruhában vagyunk! – jelentette ki egy másik lány, aki szemüveget viselt, és olyan rút kiskacsának nézett ki első látásra.
– Akkor neked drága kislányom dupla kör jár, mert visszabeszéltél! – válaszolta, majd az egész osztályhoz intézte szavait: – Amíg a kezem között vagytok addig én adom az utasításokat világos?! És nem fogadok el semmilyen kifogást! Most pedig nyomás! Hadd lássam, hogy futtok! – sípjába fújt élesen, jó hosszan, hogy még a messzi távolból is kristálytisztán hallani lehessen.

Fiúk és lányok vegyesen aligha tehettek mást, ha azt akarták, hogy a marcona tesitanár maradéktalanul elégedett lehessen, máris elkezdtek – egyelőre –, kényelmes tempóban kocogni, és csak akkor gyorsítottak valamicskét, amikor a tesitanár szabályosan rájuk förmedt:
– Na mi lesz már lajhár banda?! Úgy fussatok nekem, mintha az életetek múlna rajta! De rögtön! – hogy még jobban serkentse az osztályt, nekivetkezett atlétára és futásba kezdett, szájában azzal a fülsüketítő síppal, ami mintha ütemesen pattogott volna valahányszor csak belefújt.

A kövér srácról már most javában ömlött sugárban a kellemetlen izzadság. Főként a sovány, karcsú társai szólták meg: – Nézzétek Máté már megint összevizelte totálisan a ruháit! – azzal hatalmas vihogás, röhögés támadt maguk között, melyet legfeljebb csupán a tesitanár fenyegető árnyéka volt képes valamicskét mérsékelni.
– Gyerünk már skacok! – sürgetett szinte mindenkit Kriszta, aki nem csak provokatív lázadó volt, de felnőttesen, éretten viselkedett, amint csak betette a lábát tízedikbe. – Gyuri'bá mérges lesz, ha nem szaladtok! – azzal szándékosan hátra futott csajos barátnői legnagyobb megdöbbenésére, mert titkon megsajnálta a kissé szerencsétlen hülyegyerekként kezelt Mátét.
– Hé Mátéka? Jól vagy? Nem fáj semmid? – kérdezte mert egyvonalba kerültek, és ő is kocogásra váltott.
– Egy kicsit szúr az oldalam... – felelte hullafáradtan, és hallatszott, hogy borzasztóan nagy erőfeszítésébe kerül nem fújtatni.
– Tudod mit? Itt van egy pad! Egy kicsit fújd ki magad! Aztán folytatjuk tovább! – máris helyet foglalt az egyik iskolai padon, amire ráfért volna egy festés, és kiadós felújítás.
– De mi lesz, ha Gyuri bácsi idejön, és büntetést fogunk kapni? – kérdezte teljesen bepánikolva félelmében, mert szinte gyerekkorától kezdve a tartós megfélemlítés légköre vette körül.
– Figyelj! Leszarom, hogy mit fog mondani Gyuri'bá! Jöjjön csak! Nézz magadra, ember! Totálisan ki vagy fáradva! Vagy talán össze akarsz esni, hogy mentőt hívjanak hozzád?! – kérdezte logikusan.

Máté ezen jócskán elgondolkozott, majd belátta, hogy Krisztának bizony mindig mindenben igaza van, még akkor is, ha sok esetben a megvalósítás és a kivitelezéshez más-más enyhén illegális módszereket alkalmaz. Így hát egy kicsit leült, hogy kiadósan kifújhassa magát. Ebben a percben végtelen hálát és szeretetet érzett Kriszta iránt, és persze fülig bele volt zúgva, hiszen a legcsinosabb lány volt, aki valaha is szóba állt vele mindenfajta hátsó szándék nélkül.

Míg a társaság többi tagja jóformán kört-körre halmozott az iskolai udvaron, és egyre fáradtabbak lettek, addig Kriszta és Máté nagyon jót beszélgettek együtt:
– És mondd csak, meg van már, hogy mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezte élénk kíváncsisággal, csillogó barna szemekkel.
– Hát... tervbe van véve a színművészeti, de eltudsz engem képzelni, akár Rómeó, vagy Hamlet főszerepében? Kötve hiszem! – legyintett kissé cinikusan.
– Jaj! Ugyan már! Mi ez a deklasszált pesszimista hozzáállás! Az álmok azért vannak, hogy az ember ragaszkodjon hozzájuk! Sosem szabad lebecsülni magadat! – igyekezett bátorítani, és bíztatni, ám valójában vigasztalásnak szánta szavait, hiszen tisztában volt vele, hogy jóformán minden színész sportos és karcsú.
– Apám szíjat fog hasítani a hátamból, ha ezt megtudja! Anyám még csak mert ő mindig kiállt értem, és mindenben támogatott.
– Szerintem apád is megfogja előbb-utóbb érteni! Figyelj! Ez a te életed és nincs joga, hogy megszablya mit akarsz csinálni!
– Hát... amíg az ő házában élek, és be nem töltöm a tizennyolcat addig sajnos van! – felelte egyre szomorúbban. Mintha egész élete benne lett volna ebben az egy mondatban.
– Figyelj, én nagyon szívesen beszélek az őseiddel, hátha megtudom győzni az öregedet! Rám biztosan hallgatni fog!
– Hát... szörnyen szőrszálhasogató, és vaskalapos! A múltkor is dühkitörést kapott, amikor megtudta, hogy verseket írok a házi után.
– Ez igazán nem volt szép gesztus tőle! És miért nem költözöl el?
– Hova mehetnék? – nézett rá tanácstalanul.
– Mondjuk valamelyik nagyszülő, esetleg rokon, unokatesó?
– Hát... tizenöt unokatesóm van, de nem igazán kedveljük a másikat. Anyai nagyim nagyon jófej, de minden nap onnét bejárni a suliba, aztán vissza egy kisebbfajta örökkévalóságnak tűnik.
– Azért az még mindig jobb megoldás, mint hagyni, hogy az öreged napjában többször is megkeserítse az életed, vagy nem?! – szavai őszinte igazságként hangoztak, mégis támadt bennük egy hiány, melyet Máté sehogyan sem tudott hova tenni lelkében. – És szeretnél barátnőt, feleséget, családot meg ilyesmit? – jött bele a kérdezősködésbe.
– Hú! Hát... nem igazán tudom... Egy magamfajta hájpacninak gondolod lehet csaja? – kérdezett vissza megint csak félszeg tétovasággal.

Időközben az osztály több tagja már javában elcsigázottan, és szánalmas csürheként rótta egyre a futóköröket, és egyre inkább beszélgetni, sutyorogni kezdtek egymás között, hogy vajon a csinos, vagány Kriszta mi a fenét akar a dundustól?
– Hé gyerekek! Skubizzatok csak oda! Turbékol a galambpár! – vetette oda félvállról az egyik lány, aki szoláriumbarna volt a leghidegebb évszakban is, mert fotómodellnek készült, és bármit megtett volna, hogy ő állhasson a világegyetem középpontjában.
– Most mondjátok meg nekem, hogy a Kriszta miért áll le egy ilyen defektes, nyominger hájpacnival, mint a Mátéka? Ennek a srácnak szerintem alapból nincs ki a négy kereke! Azt se tudja mi a szex! Szerintem eddig még a serdülőkort sem lépte át! – gúnyolódott vele Laura, aki szerette gyilkos kritikákkal illetni azokat, akikről úgy gondolta már jól kiismerte őket.
– Mit pattogsz Laura! Szerintem Mátéka olyan kis... cuki pofa! Annyira aranyos és kedves! Egyébként se bánt senkit! Nem értem, hogy mi a bajod vele?! – vette kicsit védelmébe Anna, aki annyira talpraesett amazon volt, hogy előszeretettel verekedett a felsőéves, és végzős fiatalokkal is.
– Nem azt mondtam, csak Mátéka olyan... szánalmas idióta... tudjátok! Olyan kisstílű srác, akinek sosem lesz semmilye, ha a sulikból kikerül a nagybetűs életbe, mert senki sem fogja komolyan venni!
– Csajszikám! Kurvára nincs igazad! Ez kurvára nem volt szép tőled! – torkolta le jócskán Marci, aki csak nemrég jött az osztályba, és anno Máté volt, aki segített neki megírni jóformán az összes irodalmi háziját.
– Mondjatok, amit akartok! Nekem nem szimpi! – azzal tűntetően, akár egy felfújt páva tovább kocogott szándékosan előbbre vonszolva magát egy másik sorba.

Időközben sajnos a tornatanár észrevette, amint Máték és Kriszta a padon ülnek, és ez szigorúan tilos volt egy olyan órán, melynek a test gyilkos megedzése az elsődleges célja. Gyuri'bá rögtön a sípjába fújt akkora hangerővel, hogy az egész környéken még a süketek is meghallották, a visszhangos falaknak köszönhetően.
– Osztály! Megállni! Figyelem! Akik lefutották a kötelező köröket mehetnek öltözni, akik nem azok még fussanak egy kicsit! – azzal odasétált kissé marconán a két fiatalhoz, akik időközben nagyon jól elbeszélgettek, és látszólag nagyon jól egymásra hangolódtak, és jól érezték magukat egymás társaságában.
– Hát itt meg mi folyik?! – förmedt rájuk haragosan. – Hogy képzelitek? Lazítani, miközben a társaitok a belüket is kidolgozzák?! Micsoda szemtelenség! Azonnal tessék felállni, és fussátok le a kötelező köröket, vagy most rögtön elégtelent adok, és jelentem az egészet az Igazgatónőnek! – kezdett fenyegetőzni. Most viszont Krisztán volt a sor, hogy a sarkára álljon, és megmondja, ami a szívén fekszik:
– Kedves tanár úr! Nem csináltunk semmi rosszat! Máté kicsit rosszul érezte magát, és egy kicsit pihentünk! – tette maga lőtt keresztbe a karját, és fenyegetően igyekezett farkasszemet nézni a marcona tesitanárral.
– Az engem egy csöppet sem érdekel! Ha Máté összeesik a gyakorlatot mindenkinek meg kell oldania! Világos?! Nem tűrök el semmilyen kifogást! – kezdett el pattogó hanggal fenyegetőzni.
– Már pedig én meg azt mondom, hogy Máténak pihenésre volt szüksége! – kötötte az ebet a karóhoz a bátor kamasz lány.
– Hogy merészelsz visszabeszélni nekem??? – hüledezett pulykavörösen Gyuri'bá. – Talán igazgatói megrovást és kirúgást akarsz az iskolából?! – azt gondolhatta, hogy könnyedén ráijeszthet az egyik szájaló tanítványára. Máté már éppen azon volt, hogy felkeljen, és megcsinálja a futást, amikor Kriszta kedvesen lenyomta a padra, és kérte, hogy maradjon veszteg.
– Tanár úr! Teljesen félre tetszik érteni a helyzetet! Máté tényleg rosszul érezte magát! Hogy lehet ennyire ostoba?! – kérdezte hangosan, követelve.
– Hogy mit mondtál?! – villogó szemekkel egyenesen arcába nézett.
– Hogy lehet ennyire ostoba?! – kérdezett vissza ugyanazzal a hangsúllyal.

Hirtelen visszakézből egy hatalmas pofont kapott, mely elviselhetetlenül fájt, és égetett, akár valami lemoshatatlan stigmaseb, mégis Kriszta bátran állta a megpróbáltatásokat.
– Hogy merészel kioktatni egy kis csitri, aki még azt se tudja mi az igazi élet?! – kezdett füstölögni magában! – Most pedig húsz iskolakör! Megértettétek?! És ha csak megtudom, hogy megint elblicceltétek a feladatotokat pokollá teszem a nyamvadt kis életeteket! – fenyegette meg őket, majd gyorsan el is tűnt az iskolaudvarról, amit időközben diákok csoportjai szálltak meg, lévén kicsöngettek.
– Ne haragudj rám... – kicsit elpityeregte magát Máté, aki azt híhette Kriszta érte is kapta azt a fájó pofont.
– Nincsen semmi baj! Tudod mit! Még jól is esett! Ez is bizonyítja, hogy Gyuri'bá egy szánalmas rohadék vadbarom! – könnyedén legyintett, de azért kivörösödött, kifejező, gyönyörű arcán érződött, hogy hihetetlen lelkierőre van most szüksége, hogy össze ne roppanjon.
– Annyira sajnálom... – Máté óvatosan benyúlt a sötétkék rövidgatyájába, ami a kötelezően előírt tornafelszerelésnek számított, és egy tiszta papírzsebkendőt csúsztatott Kriszta tenyerébe.
– Annyira aranyos és kedves vagy! Mondták ezt neked? – lepődött meg jólesőn. – Tudod mit menjünk inkább haza! – javasolta miután azt hitte sikeresen elrejtheti Máté elől a könnyeit.
– Te nem szeretnék éretlenkedni, de mi lesz, ha Gyuri'bá megtudja, hogy ellógtunk? – kérdezte félve.
– Ugyan már! Én nem tisztelek egy olyan embert, aki megütött csak azért, mert nekem volt igazam! Egyébként a becenevem veszélyes! – jegyezte meg hamiskás mosoly kíséretében, majd mindketten az öltözők felé vették az irányt, de azúttal szándékosan lopakodó üzemmódban, mert a világért sem szerették volna, ha hamar lelepleződnek.
Mikor jó tíz perc után elértek az öltözőkig Kriszta bement a fiúöltözőbe Mátéval kézen fogva, és gyöngéden adott pufók arcára egy cuppanós puszit: – Ez jár neked nagyfiú! Ügyes voltál ma! – azzal visszament a lányok öltözőjébe.
Később aztán a sors úgy hozta, hogy mindketten leérettségiztek. Állítólag Kriszta Államigazgatási suliba ment, míg Mátét akárhogy próbálkozott nem vették fel a Színművészetire, viszont a Tanárképző Főiskolára igen, és mikor újból összejöttek egy osztálytalálkozó keretében a legtöbb gyerekes anyukának majd leesett az álla a megdöbbenésből, hogy Máté sikeresen megszabadult fölös pluszkilóitól, és egy gavallér úriember vált belőle.