Bundás melódiák

Nézem fénylő bundáját, ébenfekete szemét,
huncut pofiján a hűség csalhatatlan jelét.
Mikor mellém simul csendes örömmel,
mintha szívünk csak úgy dobogna közös ütemmel.

Bármerre lépek, bármerre nézek, ott a nyomomban,
közös árnyékot vet ő minden napomban.
Hozzám fut, ha hívom, s ha nem hívom, akkor is,
őriz, szeret – és mindezt szavak nélkül is.

Most is itt fekszik, tökéletesen lábamhoz bújva,
csak azt kérdezi ugatva újra és újra:
– Ugye örökké itt maradhatok veled?
Válaszom csak ennyi: ne ugasson már annyit kegyed!

A szomszédból bámul,
botjára támaszkodva egy néni kinevet:
ki lehet ez a nő, ki egy állattal egy tányérból csipeget?

Hozzászólások (2 darab)