VALAMI MÉGISCSAK MEGMARAD

Valami majd mégiscsak megmarad,
akár egy tenyérnyi, aprócska
illanó parázs a szendergő hamu alatt,
falmélyedésekben megőrzött borostyánszív,
sóhajok hídján romantikus szent lakat.
Egyetlen tükör, melyet hegyélesen kettéhasít
titkolt pillantások, áruló gesztusok egész sorozata.
Akár egy tündöklő hölgyprofil,
akibe még azt hihettük tisztán,
hűséges szavakkal karöltve szerelmesek lehetünk.

Valami bennünk kiírthatatlanul mégiscsak megmaradt,
ahogy lassan távolódik az időből
hősszerelmesek homokba írt lábnyoma,
a hőn áhított, megkövesedett csigaház.
Mahagóniárnyak közt kislányos fejed
félrebillentve, mikor éppen töröd
cikázó gondolataid, miközben gondolkodsz.

Babonázó őzszemed valaha volt legszebb
ragyogását elküldheted inkább ajándékba,
míg arcod hamvas, őszinte emléke fakulófélben volt.
Elképzelt családi életed, gyerkőceid kacagó trappolása,
miközben homokvárat építenek, s te közben emlékezel.

Asztalodon vajon ott lesznek-e még
a tehozzád írt Múzsa-verseim,
vagy méltatlan féltékenységedben
rég tűzre vetetted szánalmasnak ítélt papírcsomóim?!

Most már te is elmész, s tán magamra hagysz
immár tán mindörökre.
Rózsaszín álmok, szilvalekvárfelhők
közt felkészülsz manipulátorszerepedre,
mellyel mindenkit megtévesztesz,
ujjaid köré csavarsz.
Kicsempészett, gyerekes titkaiddal,
mint aki belső lelkében egyszerre lázadna,
felbújtást szervezne, átlépkedsz
gazellaszökkenéssel saját,
jól őrzött határaidon.

Nagymama leszel majd, amikor végleg rádöbbensz:
a szeretetnek, szerelemnek, akárcsak
a kettőnk lelkét egybeforrasztó mindenségnek
nem lehetnek sem játékszabályai,
sem anyagi eszközei!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.