Fák hava

Szirmát bontja egy őszi fa,
utat enged az elmúlásnak.
Csendesen enged,
nem hangoskodik,
épp csak meghallani,
hogy elenged valamit.

Valamit, ami oly fontos volt,
s most csak áll ott árván,
s némán, nem szól.
Nem szól ám egy szót sem,
csak utat enged a tájnak,
vigye a messzi országba.

Vigye messze, messzi tájra,
hol a szív mossa majd tisztára.
Vigye messze, messzi tájra,
legyen egy árva szív kabátkája.

Jön már a szél, megfosztja attól is, amit ő úgy félt.
Enged hát az őszi szélnek, hisz nincs mit tenni, itt a vége.
Fáj nagyon az elmúlás, de a végtelenben van odaát.
Elfogadja nincs visszaút, hisz mindenkinek egy az útja;
egy felé tartunk, közben kinek hova vezet a sorsa.

Végül mind együtt leszünk majd,
s megszűnik minden bánat.
Egy szív sem marad árva,
hisz mindenkinek megvan a párja.

S majd ha új tavasz jő,
azért emlékezz rám;
Hisz nem telne el úgy nap,
hogy én majd ne gondolnék rád.
Ez hát az élet, elmúlás és tavasz,
de ez a sorsunk, nincs más vigasz.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.