A pitypang szíve

A pitypang nem tudta, hogy ő virág. Csak azt érezte, valami megváltozott. Mintha világítana.
Jó ideje, hajnaltájt, amikor a fény még bizonytalan volt, és a szél óvatosan lépkedett a réten, egy apró tündér érkezett hozzá. Nilla szárnya áttetsző volt, mint a kimondatlan ígéretek, ruhája zöld, mint a remény, amely még nem fáradt el.
A tündér a pitypang közepére ült, oda, ahonnan látni az egész eget. Kezében apró aranyszikrákat hordott.
– Ne félj – suttogta. – Nem fúj el a szél, csak továbbvisz. A pitypang megfeszült, mintha tudná, hogy nem tarthat meg mindent.
És most először meghajolt a tündér előtt.
Nilla minden egyes szálhoz hozzáért. Megsimította a szirmokat, mintha emlékeztetni akarná őket arra, honnan jöttek. A szálak fényleni kezdtek – ahogy a jó szavak világítanak az emberben.
– Menjetek – mondta halkan. – Keressetek helyet.

A rét elcsendesedett.
Még a fény is megállt egy lélegzetnyi időre,
mintha a világ tudná:
most történik meg az, amit nem lehet visszacsinálni, és nem is kell.
És amikor a szél végre megérkezett, a pitypang nem sírt.
Engedett.
A szálak elszakadtak.
A tündér mosolygott, mert tudta: aki képes elengedni, az nem veszít.
A pitypang könnyű lett.
Nilla még egy pillanatig ott lebegett, majd ő is eltűnt a fényben.
És ahol a szálak földet értek,
ott új pitypangok születtek.
Nem tudva, hogy egyszer majd ők is világítani fognak.