Örökké Anya

Toporog az este a Nap sarkában,
elrejtem az időt a pillanat markába.
Fáradt mosollyal lányomat nézem,
gyerekkorom e percben felidézem.

Most látom igazán, mennyit emeltél.
Hogy hány napot végig cipeltél.
S gyerekeidért vívtál minden csatát.
Szíveddel hoztál, lelkeddel mutattál
megannyi csodát.

Botlottunk. S te fölénk hajoltál.
Elmékbe égett, oh mennyit aggódtál.
Felnőttünk. S most ráncaid törölném,
mit értünk szereztél. Bár megtehetném.

Te voltál minden hangtalan fény.
Ha féltünk, mellénk ültetted a reményt.
Ölelő szelíd erőd keltett hajnalon.
Óvó szavaid ma is suttognak a vállamon.

De értünk már kérlek, ne emelj!
Visszük a terhünket. Ne cipelj!
– Felnőttetek, de én anya maradtam – mondod.
S én könnyes hálával némán bólintok.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.