Primavera – A lélek tavasza Toszkána ölelésében

Tavaszt hoz a szél, de a toszkán dombokon még hideg szelek járnak, és az olajfák reszketve várják a napfény bódító melegét. Botticelli ecsetje alatt még dermedtek a színek, mintha a nyár és a tavasz sosem találkozna – csak elkerülnék egymást egy néma pillanatban.
Primavera. Egy szó, ami már önmagában dallam. Ciprusok őrzik az utakat, kis falvak alszanak mintha elfelejtették volna őket, városok, melyek a reneszánsz ujjlenyomatát viselik. A kövek simára kopva mesélnek az évszázadokról, mintha lábnyomokba sűrűsödött volna minden, ami elmúlt. A történelem viharai megtépázták, az etruszkok élnek itt először, majd jön Róma és a többi már valóban történelem. Itt ringott a reneszánsz bölcsője. Híres szülötteid – Michelangelo, Botticelli, Leonardo da Vinci – itt hagyták a kézjegyüket. Firenze az ékkő a koronán, századokon át hadakoztak érte. Most nyugalom van az Arno két partján, és hol vannak már a Mediciek? Nincs Savonarola sem, aki rövid időre, de száműzte a fényt és a józan észt, de a történelem mindig meghozza a maga ítéletét. A fanatikusok először éltették, majd máglyára küldték.
Az ide zarándokolók száma nem csökken. Sokan jöttek, és sokan fognak még jönni. Mert a történelem panoptikuma, mindig hívja a bolyongó lelkeket. Aki fényre szomjazik – itt megtalálja. Aki elbújni vágyik – azt elrejti a sikátorok árnyéka.
A félhomályban kis boltok hívogatnak, mintha a falak sarkain pihenne a történelem. Kincseket ígérnek – vagy csak hangulatot, ami mélyebbre ér, mint bármi, amit kézbe vehetsz. Minden tárgynak „üzenete van”, előző élete hol és kinél kezdődött, és vajon kinél ér véget. Eltörik, kifakul, vagy csak megunja valaki.
A Pó síkságán hideg szelek futnak át. Türelemre intenek: „Várj… hisz jön már a nyár. De addig örülj nekem is, mert én a körforgás része vagyok.”
Lassan ébredj. Lassan indulj. Mert a táj beszél, és neked hallgatnod kell.
Mondd, gyönyörű vidék – mit tudsz te, amit más nem? Hisz máshol is virágba borul a föld, máshol is aranyfénnyel ölel át a nap. Mégis: mi vonz hozzád úgy, mint a szerető, aki tudja, mennie kellene, de újra és újra visszafordul – mert nem tudja kimondani a búcsúszót. Ezer szállal kötődöm hozzád. Makacsul. Konok vágyódással. Mert itt érzem igazán, hogy élek. Talán más a levegő, de nem biztos, hogy ez az ok. Egyre ritkábban kérdezem: miért? És egyre többször érzem: nincs válasz. Mert a válasz maga, az örök visszatérés.
Primavera. Lassan bomlanak ki a színek Botticelli vásznán. A megdermedt idő felenged. Mert ha nem – a vándor továbbmegy más tájak felé.
De az nem lehet. Mert itt marad egy darab a lélekből. Egy sóvárgás a szív mélyén. Mert bár minden elmúlik – van, ami örökre marad. A hideg szelek után mindig jön az aranyfényű napsugár. A színek felolvadnak, a nap ezer ággal hinti be a tájat. Már menekülnél a szinte fojtogató meleg elől, de hát ez is ide tartozik. Ez is Toszkána, és minden amit ez a dallamos név sejtet. Mert te tudod ezt is. Te vagy… a Primavera.