Mindig álmodom
Balogh Erika
„I'm always dreamin'” – énekli Johnny Burnette… akkor hát álmodjunk mi is. Vagy talán ideje lenne, a szív titkos vágyaiból valóságot építeni? Homokvárak helyett szilárd falakat, amiket nem visz el az első szélvihar.
Kezdjük ott, ahol minden elindul: önmagunkban. Minden nagy utazás első lépése ez. A hit, ami nem kívül lakik, hanem a mellkasunk mélyén, mint egy csendes dobbanás. Ott álmodunk arról, hogy nekünk is lesz, ami másnak van. Ez olyan, mintha a másik életét akarnád élni. Ne irigyeld, mert nem tudod, hogy mit irigyelsz. És vajon az kell nekünk, vagy saját ösvényt kéne járnunk a belső iránytű szerint? Ekkor kell a hit mélysége, ami független minden „izmustól” és eszmétől. Kell még a mély önfegyelem, ami nem a fejben, hanem a szív árnyékos zugából szól.
A titok ott bujkál az alázat nevében. Ne téveszd össze a szolgai hajlongással. Az igazi alázat erőssé és tévedhetetlenné tesz, mert nincs rajta rózsaszín szemüveg. A valóságot mutatja. Hányszor hallgattunk az egóra, aki „mindent jobban tud”? És hányszor söpörtük le az igazi válaszokat az asztalról, mert a tudás helyett a zajt választottuk? Ha a pusztába kiáltott szó visszajönne, mint bumeráng, mennyi szó sebezne meg újra…
A lélek útja nem egyenletes pálya, hanem tanulás. Bárhol születtél, minden pillanat új feladat. Az akadályok nem végtelenek, csak épp nem itt érnek véget. Ahol a lélek fáj, ott a test is megbetegszik. Mert nem a holttestet kell műteni, hanem az élőt kell megérteni.
Az előjelek figyelmeztetnek, csak figyelni kéne rájuk. Mert az egyszerű út is nehézzé válik, ha „mindent jobban tudunk”, és a racionális elmét követjük. A nagy titok, ami egyben fájdalmas önmagunkra ébredés. Egyedül vagyunk. Mindannyian.
Nem a kor számít, nem a jelmez. Csak az érzés, hogy a világ ritmusa bennünk dobog, vagy kirekesztjük magunkat az élet nevű játékból.
A szerelem után jön a csalódás, a betegség után a halál, a jókedvet váltja szomorúság. A születés ajándék, de nem mindenki indul egyformán.Van, akinek az első lépés máris harc – a falatért, az életért. És akik jóllaknak… belenéztek már valaha a kiéhezett gyermekszemekbe?
Ezért hiszünk tán a tavaszban, mint gyógyító időszakban. Hogy új kör kezdődik – a régit már nem lehet hordozni. Mert a Nap is süt: ez már elég ok a hitre. Álmokat szövünk, színes fonalakkal, és elindulunk, mert a szívünk és az életünk megérkezni szeretne. A jövő aranyködbe burkolózik, ahol nem látni a végét – mert nem is szabad. Hiszen ha tudnánk, tönkretennénk. Emberi elménk véges, csak a horizontig látunk, utána csak elképzeljük a folytatást. Ezért kapunk csak röpke 60-70 évet – jó esetben – mert ha ennyi idő alatt sem tanultunk semmit, akkor egy élet kárba veszett. Persze mindig van másik: mondja a zseniális zenebohóc – vajon emlékszik még rá valaki? – igen van másik, de az már egy másik színpad és másik szerep. Ezért kell itt és most „jól csinálni”, hogy ne nézzünk vissza keserű szájízzel.
Mondd ki, amit érzel, amit gondolsz – nem mindenki gondolatolvasó. Ezzel a képességgel születni kell, de ez csak kevesek kiváltsága. Beszélj, mert lehet, hogy holnap már késő. Ha nincs kivel beszélned, beszélj Istennel. Ő ott van – mindig ott, ahol te vagy.
Ne emberi alakban keresd – néha küld valakit, egy segítőt. Nem glóriás angyalt, csak egy halk tekintetet, egy csendes odafigyelést, egy kinyújtott kezet.
Nőként élni – női szívvel gondolkodni – az annyi, mint befogadni a világ adományait, és sírni, ha nem jön semmi. Gyermeket szülni, aki felnő és éli a saját életét, és akkor köszön, ha egy irányba megyünk. Máskor rohan. Kevés az idő. Itt segít a bölcs elengedés – mert a fészek nem börtön, hanem indulás.
A fióka megüti magát? Meg fogja. Sír? Mint egykor ő is tette. Megcsalják? Talán ő is megcsalja másokat. A kozmikus egyensúly bárhol jelen van. Csak nyitott szem kell – és nyitott lélek. Elég lenne néha csak a szív szavát hallgatni. Ő beszél – csak a lárma túl hangos.
Ne beszélj meggondolatlanul, gondolkodj előbb. Ez nem csak szabály, ez ösvény. Ha ezt elfelejted, önmagadnak fordítasz hátat. Túl sokszor teszi ezt a világ, miért tennéd te is? És néha szabad álmodni – szép új világot, vagy csak egy napot, amikor megtörtént a lehetetlen – és nem félni a felébredés utáni csendtől. Mert az mindig újabb álmokat keres, és egyszer az egyik tényleg valóra válik.
I'm always dreamin' – bizony. Mert az álom az, ami fönntart a fény felé.
Kezdjük ott, ahol minden elindul: önmagunkban. Minden nagy utazás első lépése ez. A hit, ami nem kívül lakik, hanem a mellkasunk mélyén, mint egy csendes dobbanás. Ott álmodunk arról, hogy nekünk is lesz, ami másnak van. Ez olyan, mintha a másik életét akarnád élni. Ne irigyeld, mert nem tudod, hogy mit irigyelsz. És vajon az kell nekünk, vagy saját ösvényt kéne járnunk a belső iránytű szerint? Ekkor kell a hit mélysége, ami független minden „izmustól” és eszmétől. Kell még a mély önfegyelem, ami nem a fejben, hanem a szív árnyékos zugából szól.
A titok ott bujkál az alázat nevében. Ne téveszd össze a szolgai hajlongással. Az igazi alázat erőssé és tévedhetetlenné tesz, mert nincs rajta rózsaszín szemüveg. A valóságot mutatja. Hányszor hallgattunk az egóra, aki „mindent jobban tud”? És hányszor söpörtük le az igazi válaszokat az asztalról, mert a tudás helyett a zajt választottuk? Ha a pusztába kiáltott szó visszajönne, mint bumeráng, mennyi szó sebezne meg újra…
A lélek útja nem egyenletes pálya, hanem tanulás. Bárhol születtél, minden pillanat új feladat. Az akadályok nem végtelenek, csak épp nem itt érnek véget. Ahol a lélek fáj, ott a test is megbetegszik. Mert nem a holttestet kell műteni, hanem az élőt kell megérteni.
Az előjelek figyelmeztetnek, csak figyelni kéne rájuk. Mert az egyszerű út is nehézzé válik, ha „mindent jobban tudunk”, és a racionális elmét követjük. A nagy titok, ami egyben fájdalmas önmagunkra ébredés. Egyedül vagyunk. Mindannyian.
Nem a kor számít, nem a jelmez. Csak az érzés, hogy a világ ritmusa bennünk dobog, vagy kirekesztjük magunkat az élet nevű játékból.
A szerelem után jön a csalódás, a betegség után a halál, a jókedvet váltja szomorúság. A születés ajándék, de nem mindenki indul egyformán.Van, akinek az első lépés máris harc – a falatért, az életért. És akik jóllaknak… belenéztek már valaha a kiéhezett gyermekszemekbe?
Ezért hiszünk tán a tavaszban, mint gyógyító időszakban. Hogy új kör kezdődik – a régit már nem lehet hordozni. Mert a Nap is süt: ez már elég ok a hitre. Álmokat szövünk, színes fonalakkal, és elindulunk, mert a szívünk és az életünk megérkezni szeretne. A jövő aranyködbe burkolózik, ahol nem látni a végét – mert nem is szabad. Hiszen ha tudnánk, tönkretennénk. Emberi elménk véges, csak a horizontig látunk, utána csak elképzeljük a folytatást. Ezért kapunk csak röpke 60-70 évet – jó esetben – mert ha ennyi idő alatt sem tanultunk semmit, akkor egy élet kárba veszett. Persze mindig van másik: mondja a zseniális zenebohóc – vajon emlékszik még rá valaki? – igen van másik, de az már egy másik színpad és másik szerep. Ezért kell itt és most „jól csinálni”, hogy ne nézzünk vissza keserű szájízzel.
Mondd ki, amit érzel, amit gondolsz – nem mindenki gondolatolvasó. Ezzel a képességgel születni kell, de ez csak kevesek kiváltsága. Beszélj, mert lehet, hogy holnap már késő. Ha nincs kivel beszélned, beszélj Istennel. Ő ott van – mindig ott, ahol te vagy.
Ne emberi alakban keresd – néha küld valakit, egy segítőt. Nem glóriás angyalt, csak egy halk tekintetet, egy csendes odafigyelést, egy kinyújtott kezet.
Nőként élni – női szívvel gondolkodni – az annyi, mint befogadni a világ adományait, és sírni, ha nem jön semmi. Gyermeket szülni, aki felnő és éli a saját életét, és akkor köszön, ha egy irányba megyünk. Máskor rohan. Kevés az idő. Itt segít a bölcs elengedés – mert a fészek nem börtön, hanem indulás.
A fióka megüti magát? Meg fogja. Sír? Mint egykor ő is tette. Megcsalják? Talán ő is megcsalja másokat. A kozmikus egyensúly bárhol jelen van. Csak nyitott szem kell – és nyitott lélek. Elég lenne néha csak a szív szavát hallgatni. Ő beszél – csak a lárma túl hangos.
Ne beszélj meggondolatlanul, gondolkodj előbb. Ez nem csak szabály, ez ösvény. Ha ezt elfelejted, önmagadnak fordítasz hátat. Túl sokszor teszi ezt a világ, miért tennéd te is? És néha szabad álmodni – szép új világot, vagy csak egy napot, amikor megtörtént a lehetetlen – és nem félni a felébredés utáni csendtől. Mert az mindig újabb álmokat keres, és egyszer az egyik tényleg valóra válik.
I'm always dreamin' – bizony. Mert az álom az, ami fönntart a fény felé.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!