Nem, nem bánok semmit sem

Nem, nem bánok semmit sem
(Non, je ne regrette rien)
(Edith Piaf – Yves Montand)

Párizs egy októberi estéje úgy derengett, mintha a fény félúton meggondolta volna magát. A Montmartre fölött lebegő ködben minden mozdulat lassabbnak tűnt, minden hang mélyebbnek, mintha a város maga is visszatartotta volna a lélegzetét. Itt mindig maradt valami a művészekből: egy elkenődött festékfolt a macskaköveken, egy félbehagyott dallam, amit senki nem fejezett be. A Sacré-Cœur katedrálisa fölényes mosollyal magasodott föléjük. A mártírok iránti engesztelésül épült, de hol van már az emlékük?

Edith a színfalak mögött állt, apró termete ellenére úgy töltötte ki a teret, mintha a levegő is az ő ritmusára rezgett volna. A fellépés előtti csendben a keze remegett. Nem félelemből, hanem abból a különös izgalomból, amely minden alkalommal átjárta, amikor énekelni készült. Ő volt a párizsi „veréb”, akinek az élete minden dalában ott volt.

Aztán meghallotta a lépteket. A férfiét, akinek a jelenléte belesimult az életébe. Mégis volt benne valami apró, zavaró mozdulat, amitől Edith lélegzete egy pillanatra kihagyott. Mikor szokja meg ezt az érzést? Pedig Yves gyengéd szerelme támaszként töltötte be az életét. Oldotta a mindennapok szürkeségét, amikor az eső Párizsban is komor és hideg.

Yves Montand jött be, és a félhomályban úgy nézett rá, mintha minden alkalommal ugyanazt a rezdülést látná Edith arcán. A férfi egy enyhe félmosollyal lépett oda, ez a mozdulat olyan volt, mint egy halk ígéret: itt vagyok.

– Készen állsz? – kérdezte.
– Soha nem vagyok készen – felelte Edith, és ez volt az igazság. – Csak megyek, és hagyom, hogy a zene elvigyen oda, ahol minden fájdalom eltűnik, és csak én vagyok és a dal.

Yves közelebb lépett. Nem ért hozzá, mégis érezte a közelségét, mint egy meleg fényt a bőrén.
– Akkor menj – mondta halkan –, és én majd elkaplak, ha zuhannál.

Edith felnevetett, azzal a rekedt, csillogó nevetéssel, amelyben benne volt minden fájdalma és minden reménye.
– Te? Engem? – kérdezte játékosan. – Én vagyok a zuhanás.

A férfi nem válaszolt, csak nézte őt, és ebben a pillanatban Edith megértette: Yves nem a hangjába szeretett bele, nem a legendába, hanem abba a törékeny, makacs fénybe, amelyet ő maga sem tudott elrejteni. Ezt nevezik szerelemnek – futott át rajta a gondolat –, és Edith érezte, hogy talán örökké tartana, ha hagyná. A fiatal férfi ölelése még a tapasztalatlan szerető mámora volt. Edith többet akart, de ennek a fényét elvitte valaki más.

Az előadás után Párizs mély éjszakába borult. A színház mögötti kis utcában sétáltak, ahol a lámpák sárga fénye olyan volt, mintha valaki aranyport szórt volna a levegőbe. Edith cigarettára gyújtott, és a füst lassan tekeredett fel a hideg ég felé. A kezük összeért, de Edith a cigaretta füstjét követte a tekintetével.

– Tudod – mondta –, néha azt érzem, hogy a hangom nagyobb nálam. Mintha én csak egy test lennék, amit a dal használ.

Yves megállt.
– Én nem így látom. Szerintem a hangod te vagy. A sebeid, a történeteid, a makacsságod, a túlélésed. A dal csak felerősíti azt, ami benned van. Te magad vagy Párizs, ez a vibráló és öntörvényű város. Amikor hallgatnak téged, akkor te helyettük sírsz vagy örülsz. Önmagukat látják benned, és ezt te is tudod.

Edith elfordította a fejét, mert a férfi szavai megérintették.
– És te? – kérdezte. – Te mit keresel bennem?

Yves nem gondolkodott.
– Azt, amit mindenki keres. Valamit, ami igaz. Ami tiszta, és bármi történt vele, mégis romlatlan tudott maradni.

A nő szeme egy pillanatra megremegett. Nem a szerelem ijesztette meg – azt ismerte. Hanem az igazság. Az mindig veszélyesebb volt. Yves szavaiban ott volt a vágy és a félelem, mert ismerte a nőt. Edith két végén égette a gyertyát, és ez egy idő után mindenkinek túl sok volt.

A kapcsolatuk nem volt egyszerű. Két ember, akik túl sokat éltek, túl sokat veszítettek, és túl sokat akartak adni. Néha összeütköztek, mint két hullám, máskor pedig úgy simultak egymáshoz, mint két dallam. De tudták azt is, hogy egyszer véget ér. Szerelmük túl későn született, ha elfogy a fény, akkor el kell engedniük egymást.

Egy este, amikor a város fölé esőfüggöny húzódott, Edith az ablaknál állt, és nézte, ahogy a vízcseppek versenyt futnak az üvegen. Ujjával játékosan követte az egyik útját. A félhomályban egy fáradt és szomorú arcú nő nézett vissza rá. Yves mögé lépett, és átkarolta. A nő először megfeszült, majd lassan ellazult. Az érintés ismerős volt és megnyugtató.

– Mi lesz velünk? – kérdezte halkan.
– Amit szeretnél – felelte Yves. – Nem akarok semmit elvenni tőled. Csak mellette lenni annak, ami vagy.

Edith lehunyta a szemét.
– Én nem vagyok könnyű – mondta.
– A könnyű dolgok nem érdekelnek – válaszolta a férfi.

Ezek a szavak nem voltak könnyelmű ígéretek. Yves mellette vált azzá a férfivé, aki később egy másik nő mellett találta meg azt, amit Edith nem tudott megadni neki. A békét és a nyugodt szerelmet.

A szerelmük nem volt örök, de nem is kellett annak lennie. Volt benne fény, amely megvilágította mindkettőjük életét, és volt benne árnyék, amelyből új dalok születtek. Amikor végül elváltak útjaik, nem haragból tették, hanem abból a felismerésből, hogy néha két csillag csak egy rövid ideig halad együtt, mielőtt új pályára áll. Sem Edith, sem pedig Yves nem tudta volna elkerülni ezt a gyönyörű kapcsolatot. Szükségük volt egymásra. A férfi megtanult szeretni, a nő megtanult adni.

Évekkel később, amikor Edith a színpadon állt, és a reflektorok vakító fénye körülölelte, egy pillanatra úgy érezte, mintha valaki a nézőtérről figyelné. Nem látott arcot, csak egy érzés suhant át rajta: elkaplak, ha zuhansz. Ebből merített erőt, de ezt a titkot soha nem osztotta meg senkivel. „Hiszen nem bánok semmit sem” – énekelte, és ebben benne volt rövid élete minden fájdalma és vesztesége.

Énekelt, mert tudta, hogy valahol a világban Yves is hallja a hangját – azt a hangot, amelyben benne volt minden, amit valaha egymásnak adhattak.