Elmenni – egy döntés margójára

Pontosan megtervezem, melyik bőrönddel indulok. A nap is számít – amit valamiért a távozáshoz kötök. Nem mindegy, mikor születik újra az életem.
Már az elhatározás – még nem az indulás – több táborra bontja a baráti körömet. Van, aki szerint az a hülye, aki marad, az ellentábor szerint pont fordítva, és a legkevesebben vannak, akik a kalandot látják a döntésemben. Hát... ők a legszimpatikusabbak. Elvégre nekem kell tudnom az okát, amiért pakolok és megyek.
Kizárom a háttérzajt, „decretum est” – el van döntve. A keretek is fontosak: mit hagyok itt, és mit viszek tovább? Önmagam – elmaradhatatlan útitárs – biztosan velem tart. Az emlékek… sokuk itt marad, mert az új világban nincs hely számukra.
A bőrönd. Ne legyen túl nagy – mégis férjen el benne minden, ami igazán én vagyok. Szimbóluma a birtokolt világnak: a révész kevésért viszi át. Legyen diszkrét, tartós, az út végén úgysem ismerek rá, amennyi megpróbáltatást túlél.
A nap, amikor indulok – lehet évforduló, névnap vagy épp születésnap. Hisz újjá születek. Más nyelven szólok, idegen szokásokat tanulok, és nem csodálkozom semmin. Elvégre, ha Rómában élsz, élj úgy, mint a rómaiak. Szent Ambrus örök érvényű megállapítása rám is érvényes.
Ha messzire megyek, az este lesz a búcsú ideje. Átalszom az éjszakát. Ha nem megyek túl messzire, fogadalom is születhet. A határnál még egyszer visszanézek – ki tudja, járok-e még erre? Egy elefántpillantás, lehet, hogy az utolsó?
Akkor már csak vendég leszek itt – ennek változik a romantikája. S mesélhetek, jót vagy rosszat, igazolva a maradók igazát, vagy épp megcáfolva mindazt, amit „megmondtak”. Meddig bírom, ha ott vagyok? Meddig tart a tűz, a lendület, a belső bizonyosság? Igazam volt – vagy ők látták előre?
Az első év még a szorongások ideje. A felét sem értem annak, amit mondanak. Viszont ellensúlyozom azzal, hogy roppant komolyan nézek az illetőre, a megfelelő helyen bólogatok vagy hümmögök. A második évben kicsit jobb a helyzet. Már néha megértem, amit mondanak, és sajátos akcentussal válaszolok. Ezzel nem kevés derűt csempészek a hallgatóság mindennapjaiba. Márai után szabadon – megkeresem a hazai helyek külhoni megfelelőit. A harmadik évben megnézem a temetőt, mégsem mindegy, hogy hol fekszik az ember. A társaság ilyenkor sokat jelent, főleg éjfél körül, ha nincs téma, unalomba fullad az éjszaka. A negyedik évben már szelíden nézek körül: tulajdonképpen... nem is olyan rossz.
A beletörődés a mindennapok csendes részévé válik. Ismerem a padot, a szomszéd rigolyáit, a kávé helyét, a törzshelyem már az enyém. Az idegenek szemében már helyi vagyok. Van egy furcsa szokásom – amit már megszoktak. Mindig ugyanott festek, ugyanaz a kopott kabát, ugyanaz az asztal, ugyanaz az érkezési idő.
A világba nézek, töprengve, csendesen. Sokan ezt intelligenciának vélik – én tudom, hogy csak az akcentusom maradt rajtam túl hangosan. Rájuk hagyom – így mindenki elégedett. Egyedül arra figyelek: az idősíkok maradjanak a helyükön. Ne ébredjek úgy, mintha csak álom lett volna az, ami előtte volt. Tudnom kell: mindkettő igaz. A két valóság időnként helyet cserél. De a lényeg ugyanaz – a bőrönd ott a szekrényben, kopottan, de jelen van.
Az indulási nap mindig születésnap marad. Mindennek van alteregója – és hogy kinek volt igaza, nekem vagy nekik, az csupán nézőpont kérdése.