ELVESZETT CSODA

Léna mindössze tíz esztendős volt, életében mégis sok változáson ment keresztül. Szüleit még csecsemő korában elveszítette, így nagyszülei gondoskodtak róla. Nagymamája, aki a falu javasasszonya is volt mindenre megtanította, amire csak tudta. Szerető karjaiban a kislány boldogan cseperedett. Együtt járták az erdőt gyógyfüveket gyűjtve, míg nagyapja a ház körüli munkákat végezte. Léna nagyon szeretett a fák között szaladgálni és különféle terméseket gyűjteni, amiket ő kincseknek tartott.
Egy napon azonban újabb tragédia érte a családot. A nagymama súlyos beteg lett és rövid időn belül elhunyt. Léna bele temetkezett a fájdalomba, Nagyapa pedig az alkohol rabságába. Így aztán a kislányra nehezedett a házimunka és minden vele járó tennivaló, s közben eljárt az iskolába is. Barátai nem voltak, órák után mindig rohant haza, hogy időben otthon legyen, mert a Papa nagyon haragos volt ha késett. Lecke írás után főzés majd fahordás várt rá, mire nagyapja a kocsmából hazaért minden munka elvolt végezve és a vacsora az asztalon volt. Maradék kis szabadidejében nagymamája receptes vagy gyógyfüves füzeteit olvasgatta ez volt minden kikapcsolódása.
Reggel korán felkelt megmosdott, adott a jószágoknak enni, utána megreggelizett és indult az iskolába. Egyik nap iskola után a pékségbe kellett mennie kenyérért. Hazafelé két huligán az útját állta, elvették tőle a kenyeret és minden pénzét. Mikor hazaért nagyapja már alig állt a lábán a részegségtől.
- Haszontalan kölök! - ordított a lánnyal, s hozzá vágta az egyik széket is.
Léna reszketve rohant a szobájába, magára zárta az ajtót és bebújt az ágya alá. Nagyapa tajtékzása és csörömpölése hallatán álomba sírta magát. Álmában nagymamájával sétáltak a napsütötte ligetekben és ő olyan boldog volt, mint régen. Egy hang szólította:
- Léna! Indulnod kell! Ébredj!
Nem tudta honnan jött a hang, de hirtelen felriadt. Újra ágya alatt találta magát. Óvatosan kiosont a szobából, észrevette, hogy rég elmúlt az őrjöngés. Nagyapa a lócán fekve horkolt. Neki akart látni főzni valamit, amikor köhögésre és hörgésre lett figyelmes.
- Papus! Mi baj? - kérdezte rémülten Léna.
Az öreg nem szólt egy mukkot se csak köhécselt, homloka verejtéktől csillogott. A kislány, ahogy megérintette szinte lángolt a feje, olyan forró volt. Léna erőt vett magán és betámogatta nagyapját az ágyába, aki a láztól alig volt magánál. Egész nap ápolta, borogatta, de a láz nem akart elmúlni. Honnan szerez most orvosságot? Későre járt már, a faluban minden rég zárva volt. Lénának eszébe jutott nagyanyja gyógyfüves füzete. Lapozgatva keresgélt benne.
- Zsálya. Ez az! - mondta magában.
"A zsályáról köztudott, hogy gyulladáscsökkentő és lázcsillapító hatása miatt a legtöbb láz elleni teakeverék egyik fő összetevője, amit a nagy tisztáson sokat találni." - írja nagymama jegyzete.
- Nagy tisztás? Az meg merre van? Sose jártunk ott a Mamussal. Vagy már elfelejtettem volna? - gondolkodott Léna.
Sok felé elvitte magával, de erre a helyre nem emlékezett. De nagyapjának segíteni kellett, így elhatározta, hogy elindul azokon a helyeken keresni, ahol emlékszik, hogy gyógynövényt szedtek.
- Sietek haza Papus! Tarts ki! - csókolta homlokon az öreget.
A nap lemenőben volt, de még mindig fényesség járta át a fák törzseit. Léna kereste kutatta a kis növényt. Átvágott árkon bokron. Rendíthetetlen hite és nagyapja iránti szeretete vitte előre. Pedig az elmúlt években nem sok kedvesdéget kapott az öregtől, épp ellekezőleg. Számtalanszor odavágott, de ő csak azért is szerette az ő Papusát. Tudta, hogy csak az ital miatt ilyen és nincs már neki senki csak ő.
Nem adta fel, kereste tovább a növényt. Semmi másban nem bízott csak nagyanyja régi tudásában, amit ő is úgy örökölt. Sokat mesélt neki a javasasszonyokról és a régi mondákról. Egyik kedvence a csodaszarvas legendája volt.
A csendet vonyítás szakította félbe aztán még egy és még egy. Léna összerezzent. Farkas falka volt a nyomában. Bármelyik pillanatban utolérhetik. Szaladni kezdett. Szaladt ahogy csak a lábai bírták. Mögötte már fél tucat farkas loholt. Át akart ugrani egy kidőlt fatörzset, de megbotlott. Most már vége gondolta, a vadak szét fogják tépni. Ám keserves nyüszítést hallott. Ahogy megfordult egy hatalmas aranyszarvú hófehér szarvast látott a farkasokkal hadakozni. Sorra mindegyiket felöklelte mire azok nyüszítve meghátráltak.
- Ugorj a hátamra! - szökkelt oda a kislányhoz.
Léna nem hitt a fülének, azt hitte álmodik, de most jobbnak látta ha szót fogad.
Felpattant a szarvas hátára, és már vágtattak is végig az erdőn, de nyomukban az ordasok még mindig üldözték őket. Egy széles folyó keresztezte útjukat. Léna átkarolta a szarvas nyakát mire az egy ugrással átröpült a folyó felett és egy jó darabig még szaladt tovább. Mikor úgy érezte most már biztonságban vannak megállt.
- Na most már ide biztos nem követtek. - szuszogta kimerülve a szarvas.
- Ez, ez hogy lehet? - hebegte Léna.
- Sok különös dolog van a világon kislány.
- De te beszélsz!
- Van amit varázslatosnak vélnek az emberek pedig nem az, pusztán már elfeledték, hogy hajdan egy nyelvet beszéltünk mi mind.
- Te lennél az a csodaszarvas, a régi mondákból?
- Csoda vagy sem szarvas vagyok. Igen, és egyszer már segítettem egy népnek szó ami szó, de többet nem teszem. - hajtotta le tekintélyes fejét. Bizony egykor ő volt az a csodatevő, akiről Lénának a nagymamája mesélt.
- Akkor nekem miért segítettél? - kérdezte a kislány.
- Mert megígértem a nagyanyádnak, hogy vigyázok rád.
- A Mamusnak? Ő küldött?
- Igen. Látta mit csinálsz, s a segítségemet kérte. Tudom mit keresel.
- A nagy tisztást, ahol a zsálya terem. Tudod hol van?
- Igen, tudom. Azért vagyok itt, hogy odavezesselek. Ugyhogy siessünk! Ugorj vissza a hátamra!
A kecses teremtény könnyűszerrel végig vágtatott a fák között a hatalmas erdőn.
- Miért van ilyen messze a zsálya? - faggata Léna.
- Nem volt mindig ilyen messze a lelőhely. A régi időkben sok javasasszony járta az erdőimet. Ám ez a tudás a feledésbe kezd merülni.
- Miért nem segítesz már az embereknek?
- Mert a népek egymásnak a farkasai, s míg marják egymást menthetetlenek. Sosem tanulnak múltbéli hibáikból. Különben meg ők sem segítenek nekem. Felborult az egyensúly. Az emberek nem tisztelik már a természetet, azt a bölcsőt, amibe születtek. - sóhajtott a szarvas.
- Ez igazán szomorú!
- Sok szomorúság van, egyre több kicsi Léna. De a reményt még nem veszítettem el. Mert akad még jóság, hisz itt vagy te is nem igaz?
- Nem tudom.
- Mit nem tudsz? Melyik az a bátor tízéves aki ennyi mindenre képes lenne, mint te?
A lány erre bólintott. Közben megérkeztek a nagy tisztásra, ami nem volt több kietlen pusztaságnál.
- De hisz itt nincs semmi! - csodálkozott Léna.
- A látszat néha csal. A zsálya ritka kincs, és csak akkor mutatkozik meg, ha olyannak van rá szüksége akinek a szívében ott a jóság, az igaz szeretet. Benned egy percig sem kételkedtem Léna, de mi a helyzet nagyapáddal? - lépett a lány útjába.
Léna elsírta magát: - Tudom, hogy nem jó irányba változott. Sokat bántott engem. De én nem haragszom rá. Egyedül maradt. Először a fiát veszítette el a menyével együtt. Mamussal szépen neveltek, óvtak engem. Aztán Mamus is elment.
- Megvert téged nem is egyszer. Kihasznált, magadra hagyott és te mégis véded őt?
- Csalódtál az emberekben, megértem, de Papusban van még jóság tudom jól, csak elkeseredett, de együtt mindent megoldunk. Nincs már neki senki csak én. Kedves csodaszarvas kérlek! Segíts megmenteni! Nem veszíthetem el őt is! Ha kell addig megyek, míg meg nem találom a gyógymódot. - átkarolta a szarvas nyakát úgy zokogott.
Ekkor aranyszínű agancsai ragyogni kezdtek, s a vakító fénytől Léna semmit sem látott.
- Legyen hát! Mindenki megérdemel egy második esélyt! - szólt visszhangozva a szarvas hangja.
Ahogy a fényesség megszűnt Léna az erdő szélén ébredt fel, kezében ott volt a zsálya. Gyorsan felugrott és szaladt haza. Nagyapja mozdulatlan feküdt az ágyon továbbra is. Elkészítette a főzetet és megitatta az öreggel. Ott ült mellette el se mozdulva várta, hogy felébredjen. Hosszú percek és órák teltek el.
- Kérlek csodaszarvas! Nem veszíthetem el! - imádozott Léna.
Egyszer csak nagyapja felnyitotta fáradt szemeit, amik könnybe is lábadtak, ahogy megpillantotta kis unokáját.
- Léna! Kicsikém! Bocsáss meg!
- Nincsen semmi baj! Most már semmi baj!
- Nem vigyáztam rád! Rosszul bántam veled! - zokogott az öreg.
- Felejtsünk el mindent Papus! Itt vagyunk egymásnak ez a lényeg!
Napokkal később a nagypapának már semmi baja sem volt, s mióta meggyógyult az italhoz nem nyúlt, nem is akart már többet. Léna visszakapta azt a kedves Papust, aki úgy szerette őt és újra olyan jó kedvűen szaladt a fák között, mint régen.
A kislány töretlen szeretete és hite nagyapjában rámutatott arra, hogy amíg akad egy kicsike kis jóság és szeretet is a világban, addig érdemes élni, küzdeni, reménykedni és új esélyt adni. Elég egyetlen szikra is, hogy az elveszett csoda újra lángra kapjon.