BANDI BÁ
Gáll Zoltán
A falu legvégén, ott, ahol az aszfalt már elfogyott, és a földút pora beleveszett a mezők szélébe, állt egy öreg vályogház. A vakolat a legtöbb helyen lepergett róla, az eresz rozsdás bádogja úgy csöpögött, mint egy kiszáradt öregember könnyei. Az ablakban repedezett üveg, belül sárgás, megfakult csipkefüggöny. Bent a házban egyszerűség uralkodott. A sparhelt mellett egy kicsorbult zománcos lábas, a sarokban egy kopott, leülésre mindig recsegő karszék. A falon egy régi, megsárgult esküvői fénykép: Bandi bá fiatalon, fehér ingben, oldalán felesége kezében egy vadvirág-csokorral, amit maga szedett. Az ágy felett egy feszület, mellette a párnára hajtva egy vékonyka kendő, amelyről az öregember azt állította, még az édesanyjáé volt.
A konyhaasztal mindig takarékosan terített: egy zománctányér, egy kanál, és egy kicsi bögre. Mellette ott állt az elmaradhatatlan csíkos szatyor, amit már mindenki ismert a faluban. Megszámlálhatatlan folt, elszakadt fül, újraöltött varrás jelezte, mennyi évet szolgált már hűségesen. Abban hordta a kenyeret, a tejet, néha egy kis zsák krumplit, néha csak egy almát. De mindig ott volt vele és mindig ott volt vele Csibész is.
A kutya kócos barna szőre fényes volt a gondoskodástól, és szemében valami olyan hűség fénylett, amit emberek is ritkán hordoznak. A falu népe tudta: Bandi bá és Csibész elválaszthatatlanok. Egyek lettek, mint a régi dallam és a hangszer.
Egy napon, amikor az eső már reggel óta esett, és a felhők nehéz súllyal nyomultak a táj fölé, Bandi elindult a boltba. A csíkos szatyor a karjára akasztva, a kabátja alól csöpögött a víz. Botjára támaszkodva lépett ki a kapun, Csibész a sarkában. Már visszafelé járt, amikor a test hirtelen megadta magát. Egy pillanat volt az egész: egy szédülés, egy kilengés, aztán az esőáztatta föld ölelése.
Csibész nem ugatott rögtön. Először csak odabújt, nyalogatta Bandi arcát, próbálta felébreszteni. Mikor látta, hogy nem mozdul, kitört belőle a pánik: futni kezdett a sárban, a pocsolyákon át, a bolt felé, ahol az eladónő épp zárni készült. Az ajtóban szaladt felé, a lábához kapott, húzta, rángatta a nadrágját.
– Mi van, Csibész? Mi baj van? – kérdezte az asszony, aztán megértette.
Futottak. Az eső esett, sűrűn, áztatta a kabátot, a földet, a szíveket. Bandi ott feküdt a bokor alatt, mozdulatlanul. De lélegzett.
A doktor később azt mondta:
– Ez a kutya mentette meg. Ha nem érkezik segítség időben, az öreg megfázik, tüdőgyulladást kap, és nem biztos, hogy megéli a reggelt.
Bandi nem mondott semmit. Csak megszorította Csibész bundáját, és halkan odasúgta:
– Te vagy az én fiam. Az egyetlen, aki maradt. Te tartasz életben.
Másnap reggel valaki fát hozott. Másvalaki kenyeret. Egy idős néni egy pokrócot. Egy fiatalabb férfi befoltozta az ereszt. Senki sem mondta, hogy szegény. Csak azt, hogy fontos.
Azóta is ott él a kis házban. Reggelente kiteszi a csíkos szatyrot a padra, leül a kutya mellé, és nézi az eget. Néha dúdol. Zsebéből elővesz egy almát, ketté vágja, az egyik felét mindig a Csibésznek adja.
Ha valaki egyszer megkérdezné tőle, hogy mi a boldogság titka, csak ennyit mondana:
– Egy meleg tekintet, egy puha mancs, egy hűséges lélek… és az, hogy van, aki várjon rád.
A konyhaasztal mindig takarékosan terített: egy zománctányér, egy kanál, és egy kicsi bögre. Mellette ott állt az elmaradhatatlan csíkos szatyor, amit már mindenki ismert a faluban. Megszámlálhatatlan folt, elszakadt fül, újraöltött varrás jelezte, mennyi évet szolgált már hűségesen. Abban hordta a kenyeret, a tejet, néha egy kis zsák krumplit, néha csak egy almát. De mindig ott volt vele és mindig ott volt vele Csibész is.
A kutya kócos barna szőre fényes volt a gondoskodástól, és szemében valami olyan hűség fénylett, amit emberek is ritkán hordoznak. A falu népe tudta: Bandi bá és Csibész elválaszthatatlanok. Egyek lettek, mint a régi dallam és a hangszer.
Egy napon, amikor az eső már reggel óta esett, és a felhők nehéz súllyal nyomultak a táj fölé, Bandi elindult a boltba. A csíkos szatyor a karjára akasztva, a kabátja alól csöpögött a víz. Botjára támaszkodva lépett ki a kapun, Csibész a sarkában. Már visszafelé járt, amikor a test hirtelen megadta magát. Egy pillanat volt az egész: egy szédülés, egy kilengés, aztán az esőáztatta föld ölelése.
Csibész nem ugatott rögtön. Először csak odabújt, nyalogatta Bandi arcát, próbálta felébreszteni. Mikor látta, hogy nem mozdul, kitört belőle a pánik: futni kezdett a sárban, a pocsolyákon át, a bolt felé, ahol az eladónő épp zárni készült. Az ajtóban szaladt felé, a lábához kapott, húzta, rángatta a nadrágját.
– Mi van, Csibész? Mi baj van? – kérdezte az asszony, aztán megértette.
Futottak. Az eső esett, sűrűn, áztatta a kabátot, a földet, a szíveket. Bandi ott feküdt a bokor alatt, mozdulatlanul. De lélegzett.
A doktor később azt mondta:
– Ez a kutya mentette meg. Ha nem érkezik segítség időben, az öreg megfázik, tüdőgyulladást kap, és nem biztos, hogy megéli a reggelt.
Bandi nem mondott semmit. Csak megszorította Csibész bundáját, és halkan odasúgta:
– Te vagy az én fiam. Az egyetlen, aki maradt. Te tartasz életben.
Másnap reggel valaki fát hozott. Másvalaki kenyeret. Egy idős néni egy pokrócot. Egy fiatalabb férfi befoltozta az ereszt. Senki sem mondta, hogy szegény. Csak azt, hogy fontos.
Azóta is ott él a kis házban. Reggelente kiteszi a csíkos szatyrot a padra, leül a kutya mellé, és nézi az eget. Néha dúdol. Zsebéből elővesz egy almát, ketté vágja, az egyik felét mindig a Csibésznek adja.
Ha valaki egyszer megkérdezné tőle, hogy mi a boldogság titka, csak ennyit mondana:
– Egy meleg tekintet, egy puha mancs, egy hűséges lélek… és az, hogy van, aki várjon rád.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!