Régen

Régen
Az idealizmus volt az ideálom.
Oly szép volt!
Ragaszkodtam hozzá.
Igyekeztem mindenben
Keresni a szépet, a jót.

Nem elmenekülni akartam a valóságtól,
Élvezni akartam magát,
A nyugalmat, szépséget, kedvességet, szeretetet.
Sokáig megadatott ezen állapot.

Aztán az idő elhozta, megmutatta
A szörnyű valót.
Próbáltam én ezt nem meglátni,
Elhessegetni, elfordulni tőle.
Már nem lehetett.

Szembesülnöm kellett vele,
Nem engedett.
Számomra rút lett a világ.
A sok borzalom, kegyetlenség,
Fájdalom a csontomig hatolt.

Fájt

Nagyon fájt,
Az fájt a legjobban,
Hogy tehetetlen vagyok,
Kevés vagyok.
Se erőm, se hatalmam,
Hogy fordíthassak a világ folyásán.

Hiába vagyunk a többség,
Hangunk kevés,
Szinte semmi.
Az erőszak mindent legyőz.

A hatalomvágy, a pénz,
Az úrhatnám gőg erős.

Az idealizmust legyőzte az idő.
Megmutatta, mi is az igaz valóság.
Pőre lett a szép,
Csupasz a szelídség.

Már semmit sem tehetek.
El kell fogadnom azt, amit nem szeretek,
Nem rózsaszínben akarom
Látni azt, amit nem lehet.
Meghajtom fejemet.
Elfogadom a valót, úgy, ahogy van.
Másként már semmit sem tehetek,
Idős koromra ez a legnehezebb.

A tehetetlenség megélése,

Átadom helyemet az ifjúságnak.
A vesződés terhe már a vállukon.
Sajnálom őket.
Boldog idejük lejárt.
Gondtalan életüket ellopta a valóság.

Volt egy életem.
Jövőképem ingatag,
S talán a maradék időm is csekély
/De ezt igazán senki sem tudja?!/

Ó ifjúság!
Drukkolok neked!!
Hogy legalább az idősebb korod
Idealista legyen!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.