Fagyos estén

Végh Éva Ive

Jégcseppek csillognak a holdfényes éjszakában,
csillagok szórják a hideget,
dermedt a sötét éjlepel.

Meleg szobában vacog a szó,
izzik a tűz, de nincs már rávaló.
Kifakult emlékek szürkéségében
a Hold lett a törvényszékem.

Bűntudat űzi a lelkem,
fájdalmam ordít – kegyetlen.
Kínlódik az elme, kaput zár,
s a győzedelmes szeretet új ruhát talál.

Fáradt éjjelek és nappalok
hordják izzadt gondolatom.
Tűnődöm a szereteten,
melyre a szív olykor képtelen.

Hamis szokások, ál-szavak
zárják kulcsra a házakat,
s bennük a sok tűnődő ember
a boldogságban megrekedve.

Búmat és bánatomat hát kitessékelem,
maradok hitben ferdíthetetlen.
Szeretni nehéz: szó és érzelem,
tettekbe csempészni művészi értelem.

Küldöm a pokolra tajtékzó bánatom,
leszek inkább csillagon ezüstpor,
s onnan hintem be e szép földünket
márványszínű, igaz szeretettel.