Szerelem

…és tűnődöm az érzéseimen…
Vajon ez az az érzés, ami repülni hívja lelkem minden alkalommal, ha ránézek? Hm. Eszembe jut sok emlék…

Arcát érintve, simítva még mindig szökken egyet a testem képzeletben, s máris oltalmába fogadja minden tagom egy bizsergető, lágy érzést, és kiáltom! Szinte örömóda, ahogy szólok:
– Szeretlek!

S mondanám a szavakat sorba, de nem tudom. Bénulás és aléltság tart fogva, szinte szédülök, és igen, emlékszem…

Az utcán sétálva, amikor még csak figyeltem őt, pajkos incselkedésem volt a gondolattal:
– Mi volna, ha szeretném? Ha enyém lenne? Csak az enyém.

Bár még nem tudtam, de az égi esküvő készülőben volt már a megírt sorsban.
Hm. Szemtelen szempár, érzéki ajkakon csacsogó szavak játékában a bűvölet rabjává lettem. Lélektáncával mágikus koszorút font körém, mi gyönyörű képzeteket adott.

De villant a szúró fájdalom is a szívemben, mert éreztem, sőt tudtam, hogy ő már az enyém, és senki másé. Ragaszkodásom mintha bolond játékot űzött volna velem, amolyan féltékenységet. Pedig csak gondolat volt, ami átjárta a fejem.

S lám, ott álltunk az oltár előtt. Az idő nekem játszotta a szerelmesem.

Az érzéseim néma, belső beszélgetések mostanra már. De… igen…

És emlékszem arra is, ahogy álltunk némán, szívünkben csordultig szeretettel a szülőszobán. Félelmetes érzés volt az is, annyira erős, hogy remegtek a lábaim. Ahogy láttuk a pici arcát, angyali mosolyát, ahogy a test a testhez ért, a legszentebb pillanat egyike volt!

Itt volt köztünk végre a földi kis tünemény, a gyermekünk. Olyan törékeny volt! Minden törékeny volt.

És ő védte. Védte, mert az övé volt, sőt, ami a lényeg: szerette! Örök kapocs kötötte immár őket össze e földi létben. Tanította nyelvre és szép szóra, a jóra. Megígérte, hogy jó ember lesz belőle. A legnagyobb eskütétel, amit tett vele szemben.

S ahogy a pici nődögélt, már gagyogott, érthetetlen, szertelen tettek közt ő tanította, és tanítva szerette. A világot ígérte neki, s táplálta minden jóval, mert kötelességének tudta. A legjobbat akarta.

Mikor már nagyobb emberpalántává nőtt, aki a törődés által megtanulta a jót és rosszat, és fiatalon elhagyva a szülői fészket, majd kikerült a világba a nagy élet dolgait felfedni, lassanként a tudást, ő akkor is szerette, és foggal-körömmel védte, hisz szövetséget kötött vele.

Azonban a gyermekünk valóban készült a saját életére, tervezett, álmokat szőtt. A világban egyre magabiztosabban mozgott. Ő örült, hogy a mag, mit elvetett, jó termést hozó fává nőtt.

És akkor pár év múlva a gyermek felnőtté érett, de már nagy felelősséggel a vállán hivatást vállalt, saját családot is pár év múlva.

Hirtelen szöktek az évek, mintha tolták volna őket. Szembesülés, hogy megöregedtünk, s ez idő alatt ő csak szerette és tanította, ahogy engemet is.

És most láttam nemrég, ahogy a legnagyobb tanár öleli át csendben, és védi újra picit gyermekünk gyermekét. A csend hirtelen megtört, és ő így szólt:
– Szeretni tanítsd őt! Csak szeretni, kérlek! A jóra, de úgy, hogy ismerje a rosszat minden oldalról, s azt mindig kerülje! Az élet körforgása ez!

Fiam is látta, bár a mosolya könnyes volt, tudja, hogy most már neki is mi a legfőbb dolga, mi a sorsa.

Ahogy az idő kerekén járva, s már inkább döcögve, haja ősz hajfonatban omlik a vállára, arca ráncokban szép, s ajka halvány derűben.

Én még mindig némán figyelem, rajongva érte, csendben, valahol ott legbelül, és köszönöm.

Tudom, ha ránézek, a ráncain elmerengve még mindig érzem, hogy igen, ő az, akit szeretek, és akibe szerelmes voltam végig.