Remény

A sziklákba vájt torony mélyén, ahol az idő mozdulatlanul lebegett, egy sellő úszott körbe-körbe az üvegfalak között. A víz, amely körülvette, nem volt tenger, csak emlék. A hullámok, amelyek néha megmozdították a testét, nem sodorták sehová. Az üvegfal hidegen verte vissza őket. A torony fénye fent pislákolt, mintha még mindig jelezne a hajóknak, de odalent már rég nem világított semmi, csak a szívében égő kérdés: mire vár igazán?
A sellő nem tudta. Talán arra, hogy valaki megértse a dalát, vagy a tenger magához hívja, ne csak emlékeztesse. Egy hajó, amely a horizonton közeledett, ne csak elhaladjon, hanem megálljon. De a hajók ritkán állnak meg a torony alatt. A torony nem kikötő, csak emlékmű. A reményé. Az éles sziklák, toronyőrként tartják távol a tengerészeket.
Mert mi tartja életben a reményt akkor is, amikor bezárva érzi magát az ember? Egy dal, amit még nem hallott senki. Egy pillantás, amit még nem viszonzott senki. Egy érintés, ami még nem történt meg. Egy édes érzés, ami önzetlenül jön a másik lélektől. A sellő minden nap újra és újra elénekelte a dalát, nem azért, mert valaki hallotta, hanem mert ő maga még nem felejtette el. Napok múltak, és évek szálltak csendesen. A hang halkabb lett és fáradtabb.
De egy nap egy hajó közeledett. Nagy vitorlái feszültek a szélben, mint egy szív, amely végre meg meri mutatni magát. A sellő felúszott az üvegkamra tetejéhez, ahol a víz vékony rétege már majdnem elérte a lámpást. Onnan nézte a hajót. Vajon érte jön? Vajon tudja, hogy ő itt van? Szomorú szemeiben felcsillant a reménysugár. Talán most megtörténik... talán...
Honnan tudjuk, mikor érkezik meg az, akit várunk? Talán onnan, hogy már nem kérdezünk. A szívünk nem gyorsabban dobban, hanem mélyebben. A két lélekláng annyi élet után, a szerelem csodájában egyesül. A torony fénye újra kigyulladt, nem a hajókért, hanem érte.
A hajó megállt. A kapitány felnézett a toronyra. A sellő nem mozdult. A remény nem kiált, csak jelen van. A kapitány lassan leeresztett egy kötelet a vízbe, nem tudva, miért. Talán csak érezte, hogy valami ott van. Valaki. Annyi értelmetlen és hiábavaló cél után, itt lenne az, akit egész életében keresett?
A sellő nem úszott ki. Még nem. Mert a remény nem az, hogy valaki jön, hanem hogy mi készen állunk elindulni, amikor eljön az idő. Ez a pillanat a kegyelemé, amit akkor kapunk, amikor a kozmikus óra elindul. Új időket hoznak, új dalokkal és új reményekkel.
A torony fénye ekkor fellobbant. Nem a hajónak. Nem a tengernek. Hanem neki. Mert a remény néha nem csak szabadulást jelent, hanem felismerést: hogy nem vagyunk egyedül a várakozásban. És amikor ezt megértjük, akkor minden börtön ajtaja kinyílik. A képzeletbeli láncok eltűnnek. Az őrök soha nem voltak, csak mi láttuk őket. És most a szabadság édes érzése, körbefon mint egy ölelő kar. A kis sellő már tudta mit kell tennie. Elindulni egy új remény felé.