Esti tűnődés

Balogh Erika

Balogh Erika: Esti tűnődés című novella illusztrációja a Múzsák Könyvtárában.
Ma esti tépelődésem témája: meddig élhetünk levegő nélkül? Mondjuk évtizedekig? Mindig van előttünk valaki a sorban: gyermeki, szülői, házastársi kötelezettség, és amikor mindez megváltozik, akkor csend lesz, és csak önmagunknak felelünk. Nincs ez így jól, de minden nagy tévedés csak évtizedek múlva szedi az áldozatait. Előtte jótékony köd és álszent hazugságok sorozata: pont te akarsz világot megváltani, amikor még a magadét sem tudod!

Az esti könyv az amerikai álomról szól, minden tökéletes, csak éppen beesik az eső a jól szituált házaspár feje felett. A hősnő felébred Csipkerózsika-álmából, és megvalósítja önmagát. A hűtlen férj egy lánya korabeli nővel megint újraéli az elvesztett fiatalságot, és kódolva van egy szívroham a hatodik X előtt. Ha meggondolom, ez szinte minden második házasságra igaz.

Hazugságok hálója, önbecsapás minden téren, és a vége egy nagy összeomlás. Amiből főnixmadárként fel lehet emelkedni, hogy megint a porba zuhanjunk, mert az emberiség semmiből sem tanul. Legfőképpen a saját hibáiból nem. A képen egy magányos fa áll, körülötte fiatalabb társai. Minden lélek így áll a kör közepén, a gyökereink fogva tartanak bennünket.

Nos, akkor már csak a konklúzió van hátra. Meddig lehet levegő nélkül élni? Mondjuk pár évtizedet, a többit meg elfelejtjük.

Mi jut eszembe még a képről? Magány, göcsörtös ágak, sehol egy árnyék, csak a csupasz ágak. Nem ad árnyékot, nem ad levegőt, és ha eltűnne, senki sem emlékezne rá. Ha ebben a pillanatban véget érne a földi életed, hányan emlékeznének rád? A szavaidra, az arcodra, a mosolyodra, az ölelésedre, és egyáltalán az egész lényedre? Nos, elárulom, mindenki csak az életed egy szeletét tenné az emlékek közé. Majd az idő könyörtelenül továbbrohanna, és nem maradna utána egy sóhajtás sem.

A középen álló fa felé hajlanak a többi fa ágai. Állítólag beszélnek egymáshoz a fák, és nem tűrik meg maguk között az idegeneket. Mi alapján döntenek? Az emberek világa túl bonyolult nekik, egyszerűbb okok miatt fogadják el, vagy űzik ki az „édenből” a betolakodót. Mint mi. Aki nem lép egy ütemre, azt kilökjük a sorból, csak a hasonló érti meg magát a hasonlóval.

Minden emberi lény anyagból és lélekből áll, de mi van a látszólag mozdulatlan „élőkkel”? Elemezzük az évgyűrűket, sok millió évvel ezelőtt élt társaik megkövesedett maradványain merengünk: mit láttak az ősök? Látták a Föld változásait, a különböző korok szörnyetegeit, a folyton mozgásban lévő lemezek okozta földi sebeket. A vulkánok kibírhatatlan forróságát, a háborúk borzalmait, és a percemberek tündöklését és bukását.

Késő este van, a forró levegő még mindig könyörtelenül áramlik be az ablakon, de ha becsukom, akkor én kiáltok az éltető oxigén után. Fuldoklunk a napi mocsokban, a tisztaság fogalma már nyomokban sem körülhatárolható. Olyan nincs, hogy nem vétkezünk, nincs senki, aki bűntelen, de a mértéke és célja egyénenként változik. Régen a szentek követendő példát állítottak az egyszerű földi halandó elé.

Figyelj, ember, ha ezt és ezt teszed, akkor szinte biztos a másik oldal dicsérete. Feljutsz a felhők fölé, és maximum Szent Péter ítélkezik feletted, természetesen nem emberi mértékkel mérve. Nem gyanús, hogy majdnem minden szent élete végén olyan mártírhalált hal, amit az ellenségünknek sem kívánunk? /Na jó, esetleg nekik./ Ettől a baljóslatú végtől elmegy az ember kedve, hogy üdvözüljön. Nem elég, hogy végig kínlódtam cirka 60–70 évet, a végén még így is fejezzem be?

Khm… alkudjunk egy kicsit. Biztos határok között eléldegélek, a végén pedig elegánsan, ágyban, párnák közt távozom. Egy utolsó sóhaj… és földi szerepem álcája lehull. Kellően kecses mozdulattal válok meg tőle, majd egy balerina hajlékonyságával távozom. Azt hiszem, hogy mára ennyi. Hol is tartottunk? Ja igen, a magányosan, a kör közepén unatkozó fánál.

Na de kérem… ez annyira cinikus. Az előző mondatok fennköltsége után? Ó, pardon, modort váltok. Nos, akkor távozzunk elegánsan.

Elvégre a színház egy templom, Thália követei kiragadnak a mindennapok szürkeségéből, és én hálátlan néző pórias szavakra ragadtatom magam!

Jól van, legyen hát. Hölgyeim és uraim, köszönöm a tapsot és az előadás közben tanúsított türelmüket, a kellő időben felhangzó tetszésnyilvánítást, a rám szánt időt, mert mindannyian adtunk egymásnak valamit: időt és figyelmet. Mert az embernek ezekből van a legkevesebb. Odaát pedig fontosabb dolgunk lesz. Nem hisznek nekem? Kérem, legalább most az egyszer tegyenek úgy, mintha elhinnék. Mert mi van, ha nekem van igazam? Na ugye!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.

Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!