Gangesz, a szent folyó

A folyó méltóságteljesen hömpölyög a Bengal-öböl felé, mintha az évszázadok titkai lebegnének a hullámaiban. A holtak lelkei nem tűnnek el – mi végre lenne akkor a sok szent tanítás erről? – hanem hallgatag tanúként őrzik az emlékezet fátylát. Azt mondod, hogy nem hiszed? De vajon kinek van igaza? Neked, aki hitetlenkedve nézed ezt a számodra idegen képet, vagy azoknak, akik töretlenül hiszik a folyó és az istennő nászát? A papírcsónakok kikezdhetetlen kősziklái ennek a hitnek, törékenységük csak felszín, mert minden a lélek – újra és újra megszülető – eszmélésében létezik.

A misztikusok, akik az idő fátyla mögé akarnak nézni – kíváncsiságuk a bűvészinasok mohó keresése – nem értik a „nagy rendező” szándékát. Csak azoknak mutatja meg a titkokat, akik méltók rá. Akik megtanulták a hallgatás művészetét, és tudják, hogy az első szó kettétörte a csend varázsát. Az egyetlen út, ami a megértés csodájához vezet – az a hallgatás.

A papírhajón ringatózó mécses talán számodra játékszer, de azok, akik még ennek a csodának a hívői, nekik az évezredek folytonosságát hirdető misztikus utazás. Az emberiség nagy része hályogot visel, a lényeget soha nem fogja látni. De ezért a halhatatlan isteneké a köszönet, mert amit érdemtelenül kapsz, azt eltékozlod. A hitetlen és kapzsi emberiség visszazuhan a kezdeti vaksághoz, az aranykor délibábja ma elérhetetlenebb, mint az első csillaghalmaz őskohója.

Ganga, a folyó istennőjének himnusza:

Engem Gangának hívnak.
Azt kérdezed, hogy hol születtem?
Az égig érő hegy méhében,
születésem óráját ne nézd,
szüleim az idő és az emlékezet,
az első lélegzetvételem a szél,
az első szó pedig imát suttogott.

Csillagporból indultam,
az öröklét ígéretét hordozom a cseppjeimben,
láttam birodalmak zuhanását,
vezetőik neveit meggyalázva, szobraikat ledöntve,
a valódi istenek nem válaszoltak,
a csend lett az otthonuk.

Én őrzöm a haldoklók utolsó sóhaját,
a szentek hallgatását,
a csendes bűnbánatot.

A reggeli napfény játékosan átölel,
Benares lépcsőin lábak dobolják az élet ritmusát,
a felemelt kezek áldást kérnek tőlem,
az én válaszom a gyógyulás,
simogatom fáradt szívüket, és tisztítom a lelkek háborgását.

Apró papírcsónakok ringanak a hullámaimon,
az eltávozottak üzenetét hozzák felém,
a csónakok mécsesei kérlelnek,
bennük a remények és vágyak,
amik néma kérdésként beszélnek hozzám.

Nekem nincsenek szavaim,
én csak átölelem a lelkeket,
kitárt karom a szelíden hullámzó folyó,
egyben köszönet és búcsúzás,
örökre.

Tudom, hogy kijön hozzám sírva,
ki hagyta testét a parton,
és én hagyom, hogy a fájdalom után
a lélek lebegjen a hullámaim felett,
ki jött egy pillantásomért,
ki jött hozzám, hogy örökre búcsút vegyen tőlem.

Az emlékeket őrzöm,
minden élet egy darab a szívemben,
nem ítélkezem, nem ez a dolgom,
csak elringatom őket egy másik világ csodája felé.

Ne keresd a láthatatlan világ kapuját,
csak higgy, és egyszer megérkezel.

Az emberek szemében csak egy folyó vagyok,
de te most már tudod, hogy ennél sokkal több,
én az emlékezet folyója vagyok.

Állj meg a parton, és figyelj,
érezd, hogy a csendem beszél,
a hullámok táncában látod az arcodat,
tükröződöm benned és mindenkiben.

A fény, amit hordozok,
nem vakítja el a világot,
hanem tanít, de csak akkor,
ha hagyod, hogy így legyen.

Én vagyok Ganga,
a kezdet és a vég,
a könny, a megbocsátás, a hallgatás
és az újjászületés istennője.