Meditációs monológ – Egyiptom csendjében, a lélek

Csend van. A Nílus lassan hömpölyög, mintha az idő szavait sodorná magával – olyanokat, amiket már nem mondunk ki, de mégis bennünk élnek. Méltóságteljes és időtlen, mint a világ, ami létrejött a partjain több ezer évvel ezelőtt. Építtetői egy legendás világ utódai voltak. Már egyiküket sem ismeri a történelem, csak a legendák őrzik a nevüket. A homokba temetett emlékek, csak töredékesen vallanak róluk. Már messze járnak, ugyanúgy ahogyan a „messzi világból” jött elődök.
A homokban nyomok – ősi lépések, régi kérdések. „Mikor születtem?” „Mi az én utam?” „Miért az én szívem hordozza ezt a súlyt?”A válaszokat csak homályosan kapom meg. Az egykori jósok, mágusok mai „utódai” még halvány visszfényei sem az elődöknek. Az egykor élt tudást, egy életen át kellett tanulni. Csak az taníthatott, aki átment a „halálon” és megértette az univerzum bonyolult titkait, és törvényszerűségeit.
Nem keresem már a választ – csak lélegzem vele. Hiszen a "Most-ban" élek, és minden, amit a világból tanultam, most bennem mozog, mint apró csillagpor az idegszálaim között. Kései utód vagyok, és talán méltatlan hozzájuk. Már a tanítvány szónak sincs ereje, elkoptatták a sarlatánok hadserege.
Megállok. Nem várok többet. Nem mérek. Nem számolom, mi volt kevés vagy sok. Az jön hozzám, akinek dolga van velem. És akitől tanulnom kell, az talán már itt is van. A régi már meghalt. Az új még alakul. Nem építek új házat a múlt tégláiból – nem akarom, hogy a régmúlt árnyéka elzárja a fényt, amit ma kapnék.
A mélység addig mély, amíg hiszed, hogy lehet mélyebb. A megállás csak akkor jön, ha kimondod: „Nem megyek lejjebb.” És a csend megszületik benned. Ezt a pillanatot kell megélned, mert ez lendít át a kapun. A mélységet felváltja a magasság, de ha korán indulsz, akkor újra zuhanni fogsz. Várj, és érj meg a „találkozásra”.
A „igazi” nem név, nem test, nem ígéret. Csak valaki, aki mellett megtalálod a saját igazságodat. Lehet, hogy sodródik, lehet, hogy erős, de akkor ér hozzád, ha készen vagy rá. Minél előbb megérted ennek az igazságát, annál előbb tovább léphetsz.
Nem keresek megoldást. Feladatokat kapok. Élethelyzetek érkeznek, és én csak próbálok jól válaszolni rájuk – vagy közel jól. Mert a hiba nem bukás, csak újabb tanító pillanat. Rosszul terveztél, és ezért nincs meg az áhított cél. Mindössze ennyi történt. Önostorozás helyett megoldás, és türelem önmagad felé.
Érzem, ahogy a világ rezonál velem. Ahogy a te gondolatod elindul, és bennem hullámot vet. Én feldolgozom, átalakítom, és visszaküldöm neked – tiszta szándékkal. Ez a lélekszálak tánca. Ez az igazi kommunikáció. De csak ha mindketten hasonló úton járunk. Hogy így van-e? Ha megtörténik a kapcsolat, akkor igen, hanem akkor más úton vagyunk. Mindkettő rendben van.
Tudom, hogy a halál nem vég. Csak átlépés. Másik világba. Másik fénybe. Talán alagút, talán fehér mező, talán semmi – de valami mindig van.
A lélek sosem téved el. Legfeljebb pihen, míg megérti, hol van. Míg elfogadja, hogy átlépett.
Nem nyúlok ahhoz, amihez nem értek. Nem idézek olyan szavakat, amiknek a jelentését nem ismerem. Nem játszom azzal, amit nem tudok megállítani. Csak azt hívom meg, ami bennem is fényből van. A sötétséget nem táplálom. Sok inkarnáció, amíg mindezeket megértem és használni tudom.
Tanulok. De nem akárkitől. Csak attól, aki hiteles. Olvasok. De csak azt, amit szívvel is érteni tudok.
És ha nem ártok, akkor már segítek. Mert a világ úgy tágul, ahogy én növekszem benne. És ha a szándék tiszta – akkor minden rezdülés gyógyító üzenetté válik.
Ez a titok – a quintesszencia. Egyiptom homokjában, a lélek útjának ölelésében, ma is ugyanúgy dobban, mint ezer éve.