Reggel a boltívek alatt

Reggelenként, amikor belépek a templom kapuján, a kő szinte megszólal. Nem hangosan, nem emberi nyelven – inkább úgy, mint amikor az ember megérzi, hogy figyelik. A Sant’Andrea nemcsak épület, hanem tanú. Tanúja annak, amit az emberek nem mernek kimondani: a kétségnek, a vágyakozásnak, a csendes reménynek, amit még maguk előtt is titkolnak. A történelem itt van minden szegletében, és én még mindig azzal a rajongással látom, mint amikor először megpillantottam.

Évszázadokig épült ez a kis templom, Ludovico III Gonzaga adott rá engedélyt, de felépülni már nem látta. Az ereklyét, amelynek neve Preziosissimo Sangue di Cristo („Krisztus legdrágább vére”), szent edényekben őrzik. A hiedelem Longinus nevéhez köti, és hogy ez így van-e? Ki tudja. Én elhiszem, mert hinni akarom. Nem kérdőjelezhetem meg a hitelességét, és nem is akarom.

Pap vagyok itt már huszonhárom éve. Sok lenne vagy kevés? Nem számolom az éveket, számomra csak egy dolognak van jelentősége. Az örök fogadalmam lényege, hogy hű vagyok ahhoz, akinek a vérét őrizzük. A reggeli fény mindig ugyanúgy esik be a főhajóba, mégis minden nap más. Néha aranyszínű, mint az ígéret, néha szürke, mint a gyász. Szeretem a csendes órákat, és nézem a fény különleges játékát, amit ilyenkor ajándéknak érzek.

A kupola alatt állva érzem, hogy nem én beszélek az emberekhez, hanem a tér maga. A boltívek, a korinthoszi oszlopok, a mennyezeten kavargó freskók – mind együtt prédikálnak velem. Én csak hangot adok annak, amit a kő már régóta tud.

A padokban ülők arcát ismerem. Tudom, hogy miért vannak itt. Bűnbocsánat? Ó, nem, annál sokkal több. A lélek harcát látom, a sötétség és a fény küzdelmét, aminek a „színtere” az emberi lélek. Van, aki minden nap ugyanoda ül, mintha az a hely tartaná össze. Aggályoskodva lép be, és megnyugszik, amikor látja, hogy a helyén nem ül senki. Van, aki csak ünnepeken jön, és akkor is úgy néz körül, mintha bocsánatot kérne. Legalább ilyenkor itt van, és talán megérinti valami. Próbálom hinni, hogy így van.

És van, aki sír. Nem hangosan, csak úgy, hogy a vállai remegnek, és a tekintete a mennyezetre kapaszkodik, mintha ott keresné azt, amit elveszített. Az ima ereje nem a hangokban van, hanem abban, hogy mennyire tiszta a szándék és a szív.

A templom előtt álló fa – azt is ismerem. Télen kopár, nyáron zöld, de mindig ott van, mint egy őrszem. Néha odamegyek hozzá mise után, és megérintem a törzsét. Évgyűrűkben mérik az idejét, de én máshogyan látom. Olyankor érzem, hogy nem vagyok egyedül. Hogy az idő nem ellenség, hanem társ. Hogy a Sant’Andrea nemcsak a múltat őrzi, hanem a jövőt is hordozza.

Minden sóhajban, minden gyertyalángban, minden csendben, amit az emberek idehoznak. Itt letehetik a terhet, ami idáig nyomta a szívüket, és talán tudtam segíteni abban, hogy ezt meg tudják tenni. Kerülöm a nagy szavakat, néha a hallgatás többet ér. Az ima és a hit nem a külsőségekben rejlik, hanem abban, hogy mennyire vagyunk őszinték benne.

És amikor este bezárom a kaput, a kő újra elcsendesedik. De tudom, hogy éjjel is figyel. Hogy álmodik azokról, akik holnap újra belépnek. És hogy én, mint pap, csak egy hang vagyok ebben az álomban – de talán épp ezért fontos.