Gendün gondolatai
Balogh Erika
A kék és szürke színek között a fehér, mint időn túli útjelző, világít a furcsán lilába öltözött ég alatt. A világ lélegzése elcsitul, míg Gendün mögött az imamalom halvány fénye jelzi: itt imádkozik egy lélek, tiszta és emelkedett. Gendün napi rutinja ez, élete a kolostor és az esti ima között zajlik. Előző élete is itt pergett le, ezért nem háborog a lelke, amiért ismétel. De vajon csak ennyi történik?
Amit előzőleg megtanult, azt már áthozta. Mestere nem is terheli hiábavaló tanulással, csak azt kell megismernie, ami még hátravan. Egyszer ő is mester lesz, nem vágyik rá, és nem sietteti az időt. Elfogadja a karma törvényét, és inkább kíváncsian figyeli önmagát. Tudja és érti a teste működését, hogyan marad mozdulatlan, amikor kilép az anyagi világból, és csak a lelke „utazik” a hideg hegyek között.
Hol vannak a társak, akik tanítanak és tanulnak? A több ezer éves imaszövegek csak suttognak már, mint egy letűnt világ utolsó fellobbanásai. A tekercsek szent szavai elringatnak, és kaput nyitnak az elfeledett világ könyvtárai felé. Nem lehet tanulatlanul belépni, mert a hívatlan látogató túl hamar átlépne a szellemek birodalmába.
Gendün nem fél. Látta már mindezt inkarnációk ezrein át. Mestere hangja óvatosan vezeti, mint fény az erdei ösvényen. Ő tanítvány, és mégis több: egy híd, egy pótolhatatlan szál a lélek szövetében. Dolga van itt, a kietlen táj valójában csak díszlet, mert az anyagi világban kell léteznie, de az ideje közeleg, és ezért hálás. A test romlandó, és csak hiábavaló küzdelem, ha azt hiszed, hogy távol tarthatod az elmúlást. Nem az éveid határozzák meg az itt-léted értelmét, hanem amit összegyűjtesz a lelki világból.
Szeme lecsukódik. Most fellebben a függöny, hogy átengedje a vándort, és megkezdődik az a gyönyörű, és mégis fájdalmas lebegés, melyet csak az ezüstfonal tart. Leheletvékony, de ereje, ha a Földhöz kötnénk, megrántásával kitérítené tengelyéből az időt. Gendün mindig várja ezeket a pillanatokat, érzi és tudja, hogy ereje sokkal többre lenne képes, de nem élhet vissza vele.
Gendün szülei hálás szívvel borulnak meg a Világlélek előtt — ők vigyázhatták az első lépéseit. Megtiszteltetés volt. S most elengedik, hogy betöltse feladatát, hogy tudása tovább írja a világkönyvtár lapjait. Egyszerű emberek, akik tudják, hogy kiválasztották őket. Életet adtak annak a szellemi lénynek, aki rövid ideig a fiúk lehetett. Megtapasztalhatták a szülői lét élményét, de az elválás már a megnyugvás jegyében történik.
Bölcs törvények döntöttek egy olyan országban, ahol csak a hegyek állnak törhetetlen őrként a betolakodók előtt. Gúnyos mosollyal nézik a percemberek hatalomvágyát. A halál és az élet körforgását nem nyilazhatod le, mint az ostoba Vu Ji császár.
Gendün nem gondol a végre. Nincs halál. Csak körforgás. Örök ismétlődés, mint a bolygók tánca a csillagfény alatt. Három szabályt őriz: lemondás, emberség, üresség. Mert aki nem tudja ezt, az csak egy gyermek az éjszaka sűrű erdejében. Az ő kora sok ezer inkarnáció, ezért az emberi számítás éveinek nincs jelentősége.
Gendün lelke időnként megpihen. A világok milliói közül csak ott marad hosszabban, ahol ismerős gondolatok fonják körbe, és az energiák úgy vibrálnak, mintha régi barátok szólnának hozzá. Van, ahonnan üzenetet visz, van, ahol a tanítás csak neki születik.
Om mani padme hum. Nézd csak — a drágakő ott rejtőzik a lótuszban.
Figyeld meg: a szeretet nevében több embert öltek, mint háborúban. A szavak elveszítették erejüket, és hasznukat is. Az írott szó már csak időpazarló visszhang. Mondd ki, hogy éget, és nem történik semmi. A szavak egykor őrizték a nép eredetét, mindig voltak mesélők, akik ébren tartották a mítoszokat. Az utódok még tisztelték ezt a tudást.
A könyvtárak? A holt lelkek gyűjtőhelyei, ahol rég kihunyt fénynyomok gyűlnek. Lapok százezrei, történetek milliói várják, hogy tovább éljenek.
Az ég királya, a sasmadár, még mindig keresi birodalma fővárosát. De már csak falvakat talál, és alattvalókat, bolyongva, cél nélkül. Pedig ország nélkül mit ér egy király élete?
Az egykori félistenek bűne zsákként nehezedik az utódok vállára. Le nem tehető, el nem feledhető. Egykoron ők jelentették az átmenetet az égi és földi világ között. Majd elmentek, és ezzel végleg kettészakadt a két valóság. Vagy az égben hiszel, vagy az anyagban. A test külön akar élni a lélek nélkül. Az egykori inkvizítorok őrülete semmiben sem tér el a mai utódaiktól. A lélek megölhetetlen. És ezt még mindig nem tudja az emberiség. Az aranykor vége akkor kezdődött, amikor a szavak már nem jelentettek semmit.
Gendün magányát az istenek ajándékba adták. Neki még jár ennyi kegyelem.
Amit előzőleg megtanult, azt már áthozta. Mestere nem is terheli hiábavaló tanulással, csak azt kell megismernie, ami még hátravan. Egyszer ő is mester lesz, nem vágyik rá, és nem sietteti az időt. Elfogadja a karma törvényét, és inkább kíváncsian figyeli önmagát. Tudja és érti a teste működését, hogyan marad mozdulatlan, amikor kilép az anyagi világból, és csak a lelke „utazik” a hideg hegyek között.
Hol vannak a társak, akik tanítanak és tanulnak? A több ezer éves imaszövegek csak suttognak már, mint egy letűnt világ utolsó fellobbanásai. A tekercsek szent szavai elringatnak, és kaput nyitnak az elfeledett világ könyvtárai felé. Nem lehet tanulatlanul belépni, mert a hívatlan látogató túl hamar átlépne a szellemek birodalmába.
Gendün nem fél. Látta már mindezt inkarnációk ezrein át. Mestere hangja óvatosan vezeti, mint fény az erdei ösvényen. Ő tanítvány, és mégis több: egy híd, egy pótolhatatlan szál a lélek szövetében. Dolga van itt, a kietlen táj valójában csak díszlet, mert az anyagi világban kell léteznie, de az ideje közeleg, és ezért hálás. A test romlandó, és csak hiábavaló küzdelem, ha azt hiszed, hogy távol tarthatod az elmúlást. Nem az éveid határozzák meg az itt-léted értelmét, hanem amit összegyűjtesz a lelki világból.
Szeme lecsukódik. Most fellebben a függöny, hogy átengedje a vándort, és megkezdődik az a gyönyörű, és mégis fájdalmas lebegés, melyet csak az ezüstfonal tart. Leheletvékony, de ereje, ha a Földhöz kötnénk, megrántásával kitérítené tengelyéből az időt. Gendün mindig várja ezeket a pillanatokat, érzi és tudja, hogy ereje sokkal többre lenne képes, de nem élhet vissza vele.
Gendün szülei hálás szívvel borulnak meg a Világlélek előtt — ők vigyázhatták az első lépéseit. Megtiszteltetés volt. S most elengedik, hogy betöltse feladatát, hogy tudása tovább írja a világkönyvtár lapjait. Egyszerű emberek, akik tudják, hogy kiválasztották őket. Életet adtak annak a szellemi lénynek, aki rövid ideig a fiúk lehetett. Megtapasztalhatták a szülői lét élményét, de az elválás már a megnyugvás jegyében történik.
Bölcs törvények döntöttek egy olyan országban, ahol csak a hegyek állnak törhetetlen őrként a betolakodók előtt. Gúnyos mosollyal nézik a percemberek hatalomvágyát. A halál és az élet körforgását nem nyilazhatod le, mint az ostoba Vu Ji császár.
Gendün nem gondol a végre. Nincs halál. Csak körforgás. Örök ismétlődés, mint a bolygók tánca a csillagfény alatt. Három szabályt őriz: lemondás, emberség, üresség. Mert aki nem tudja ezt, az csak egy gyermek az éjszaka sűrű erdejében. Az ő kora sok ezer inkarnáció, ezért az emberi számítás éveinek nincs jelentősége.
Gendün lelke időnként megpihen. A világok milliói közül csak ott marad hosszabban, ahol ismerős gondolatok fonják körbe, és az energiák úgy vibrálnak, mintha régi barátok szólnának hozzá. Van, ahonnan üzenetet visz, van, ahol a tanítás csak neki születik.
Om mani padme hum. Nézd csak — a drágakő ott rejtőzik a lótuszban.
Figyeld meg: a szeretet nevében több embert öltek, mint háborúban. A szavak elveszítették erejüket, és hasznukat is. Az írott szó már csak időpazarló visszhang. Mondd ki, hogy éget, és nem történik semmi. A szavak egykor őrizték a nép eredetét, mindig voltak mesélők, akik ébren tartották a mítoszokat. Az utódok még tisztelték ezt a tudást.
A könyvtárak? A holt lelkek gyűjtőhelyei, ahol rég kihunyt fénynyomok gyűlnek. Lapok százezrei, történetek milliói várják, hogy tovább éljenek.
Az ég királya, a sasmadár, még mindig keresi birodalma fővárosát. De már csak falvakat talál, és alattvalókat, bolyongva, cél nélkül. Pedig ország nélkül mit ér egy király élete?
Az egykori félistenek bűne zsákként nehezedik az utódok vállára. Le nem tehető, el nem feledhető. Egykoron ők jelentették az átmenetet az égi és földi világ között. Majd elmentek, és ezzel végleg kettészakadt a két valóság. Vagy az égben hiszel, vagy az anyagban. A test külön akar élni a lélek nélkül. Az egykori inkvizítorok őrülete semmiben sem tér el a mai utódaiktól. A lélek megölhetetlen. És ezt még mindig nem tudja az emberiség. Az aranykor vége akkor kezdődött, amikor a szavak már nem jelentettek semmit.
Gendün magányát az istenek ajándékba adták. Neki még jár ennyi kegyelem.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!