Meditáció – Kékség

Fehér és kék. Vakító fehér és égszínkék. Játszom a szavakkal, ahogy a szél játszik itt fent, a balkonon. Nagyvonalúan, mégis finoman, mint a világ lélegzése. A mondatok dallammá változnak, a hangok tünékeny pillanatokká.
Valóban kerek a föld – úgy tűnik, lecsorog rajta a végtelen víz, mint egy túláradó gondolat a látóhatáron. A víz is kékben játszik, a szelíd hullámok fehér fodrokban simulnak a parthoz. Évezredek ritmusa ismétlődik, hallom és érzem a lüktetését.
Egyedül vagyok itt. Áldás ez. Nyugalom. A fal vakítóan fehér, a padló terrakotta melege, s fölöttem zöld levelek milliónyi árnyalata rám borul, mint őserdő az égre nyíló tetőre.
Ahogy a fény rájuk esik – aranyló, gyengéd – valami különös érzés ölel körbe. Itt csend lakik. Az utca zaja nem jut fel idáig, se zörej, se emberi hang, csak az én kérdésem: Mit keresek itt? Önmagamat? Vagy egy másik világot?
A tengeren most nincsen fehér hajó, csak a víztükör csillog, ezernyi apró gyémántcsepp ragyog rajta. A napfénye átragyog a felszínen, mintha a mélység is keresné az utat felfelé.
Elszöktem ide – ahol senki sem találhat rám. Magányos vándorlásaim állomásai között, most ide vezérelt a sors különös szeszélye.
Vagy te, drága, öreg barátom? Szerinted én ide tartozom. Honnan tudod?
De most már… egy dolgot talán én is érzek: Te mindig a valót látod, az igazat. Mesélj nekem. Én csendben hallgatlak. Ezt tanítottad meg legelőször. A csendet. A dolgok belső lényegét.
Mondd, mit kellene még meggyógyítanom magamon? Tárd fel a múlt titkait. Ne félj, ha fájni fog. Életünk kezdete és vége között, egy pillanatra megsejtjük a nagy titkot. De nem fogunk rá emlékezni. Így van rendjén – mondanák a Párkák – a sors istennői.
Hány alakban jártam már ezt a világot? Hány maradt még vissza? Néhányra én is emlékszem. Villanások. Álmok. Elmúltak, elfáradtak, név nélkül hullottak a felejtés tavába.
De a legtöbbről… még árnyék sem maradt. Tudom, ez is így van rendjén. Inkarnációk terhét hurcolni, balgaság és dőreség.
Várj – egy levél hajolt ide. Talán beszélni akar? Vagy én szóltam hozzá? Talán mindketten. Ő ezer fénnyel ragyog, én jó, ha pislákolok.
A lélekláng bennünk van – csak a szivárványban tükröződik. Ha belenézel egy tiszta mester szemébe, vakít. Ha te tanítvány vagy, akkor én mi vagyok? Ha te egy csepp vagy a tengerben, én talán csak egy sóhajtás a szélben.
Te mindig a távolba nézel – én a lábamat sem látom.
Neked mesél a kő, a hegy. Nekem nem beszélnek az emberek sem.
Bocsáss meg, drága barátom. Mesélj újra, és én hallgatlak.
Taníts, de legfőképpen: szeress. Mert ha te hagynál el, az fájna a legjobban. Búcsúzunk és elmegyünk. De egy kis ideig még álmodjunk együtt, itt ebben a mesevilágban. Ketten. Te és én.