Damaszkuszi töredékek I-II

Damaszkuszi töredékek I.
Egy év, az háromszázhatvanöt nap. Azóta botorkálok egyedül, Damaszkusz felé. Nem látok lábnyomokat előttem, és mögöttem is csak a szél törli el az emlékeket. Néha feltűnik egy másik árnyék, egy lélek, aki szintén megy előre, leszegett fejjel. Nem néz rám. Én sem kérdezek. A szavak széttörnék a magány méltóságát. Talán így van az egésznek értelme. Mert mit is mondhatnánk egymásnak?
A férjem egy égi kávéház teraszán ül — vajon már ott van előtte a kávé? Én még késésben vagyok. Nem tudom elkerülni a jóakarók kliséit. „Odafenn vár” – mondják. „Ha kéred, segít.” „Mintha még itt lenne.” Szavak. Olyanok, mint egy eldobott díszlet, amikor a darab már régen véget ért. Majd odafent megtudom, hogy mennyi volt belőle igaz. Az ateistákról nem is beszélve. Szerintük „odaát” nincs semmi.
De én még itt vagyok. És ha itt vagyok, akkor minden még előttem van. Kegyelem, hogy nem tudom mi vár még rám.
Saul gyűlölt. Majd megtért. Hitet vitt, életet adott és áldozatot. Én… még csak botladozom. Rutinosan élek, néha fellobban az öröm, aztán újra sötét. Hol van az út? Ellopták, mint a keresztet? Elmosta az idő? Nem tudok Saulból Pál lenni.
A hívők és hitetlenek sosem békülnek. Mindegyik a maga igazságát védi. Isten… talán szereti ezt az ingyen cirkuszt. És ha lenne arca, már rég kinevetett volna minket. Ennyi hát az út. Ez a valóság. Vagy az, amit annak hiszünk.

Damaszkuszi töredékek II.
Egyszerű már minden. Nem keresek okot. A kérdések elapadtak, mint egy kiszáradt mederben a víz. A válaszokkal pedig, végképp nem tudnék mit kezdeni. Azt kívánnám, bár soha nem kérdeztem volna meg.
Az igazság… csak pillanatokra sejlik fel. Mint mikor egy fellebbent függöny mögött valaki épp elmegy — látom az árnyát, de nem tudom megnevezni. De kérdezzük másképp. Egy unott római szerint: Quid est veritas?- Mi az igazság?
Talán az út célja maga az út. A Damaszkusz felé vezető ösvény ma már nem térkép szerint halad — a földi koordináták megkoptak, és a sarat az emlékeim szárítják fel. A régi ösvényt, amúgy is eltiporták az évszázadok. Az új utak már távolodnak az eredeti céltól, új istenek születtek, és az „izmusok” oltárán több vér folyt, mint a háborúkban összesen. Az aranyborjút imádjuk, és Mammon lett a főisten.
Szóval megyek. Nem látványosan, nem égre kiáltva. Csak úgy: mint akinek már nincs mit bizonyítania. A lépéseim nem szólnak senkihez. Csak magamhoz. És mégsem vagyok egyedül, mert ha figyelek, hallom a csendet válaszolni. Ő a jó útitárs. De a hitvány gondolatok körülöttem keringenek, mint egy szélütött kisbolygó. Megyek előre konokul, és mi jár a fejemben? Aranyborjú – Mammon? Nem... hagyjatok magamra... hát azért jöttem, hogy még itt is velem legyetek?
Ott van egy másik zarándok… nem szól, de lélegzése az enyémmel rezeg. Együtt haladunk, és néha egy bokor megmozdul, mintha köszöntene minket. Talán az Isten nem hangban lakik, hanem ezekben az apró mozdulatokban. Bár ezt sem így tanítják, mert Isten mindenhol ott van.
Nem tudom, mennyit haladtam. Az idő mértéke nem fontos. A megtett távolság, egy belső út hosszával mérhető.
És amikor majd megérkezem — mert valahol egy megérkezés vár — nem térdelek le, nem sírok, csak leülök, mint aki hazatalált egy helyre, amit sosem ismert, és mégis egész életében vágyott rá. Kopott sarum megpihen. A vágyak és kívánságok már nem fontosak. Pál apostol azt mondja, hogy a harcot megharcolta, nos... nekem sincsenek már küzdelmeim. Elfogytak és ha maradt is néhány apró tüske, azok is fáradtan hullanak le rólam. Az árnyékom mellém ül, ő is hallgat. Összeszoktunk már. A levegő mozdulatlan. De egy apró nesz, és az idő halk léptekkel megy el mellettem. Üdvözöllek vándor, mondaná de csak int. Így maradunk, amíg az este le nem engedi palástját. Nem megyünk tovább. Az út véget ért.