Beszélgetés – Idő IV – Itthon vagy otthon?

Még itthon élek. És olykor elmerengek azon, mit jelent másoknak az „itthon”, vagy éppen az „otthon”. Mert nem mindig ugyanaz. A szavak egyszerűek, de súlyuk van – mint egy kavics, ami a zsebünkben van. Nem látjuk, de érezzük a súlyát. Vitatkozni csak akkor lehet, ha ugyanarról a térfélről beszélünk. Ha a gyökerek ugyanabba a földbe kapaszkodnak.

Idős férfi, a nevét nem írhatom le, de a története valódi. Mindazoké, akik egykor az életüket féltve országot és földrészt váltottak.

– A klisé nálunk is az volt, mint azoknál, akik 56-ban elmentek. Talán elcsépelt nektek, akik utána születtetek, és csak történelemórán hallottatok róla. De mi az életünket féltve váltottunk hazát – nem szívből, hanem kényszerből. Nem beszélek a kezdeti nehézségekről. Az mindig más, attól függ, hová sodorja az embert a szél. Vannak persze általános dolgok: nem tudod a nyelvet, idegen a kultúra, a szokások. De nem mehetsz vissza, vagyis küzdesz, és lassan talpra állsz. Az utódaid már itt születnek, ez a nyelv lesz az anyanyelvük, és a múltad a családi legenda része lesz. De nem erről akarok beszélni.

Most fájdalmasabb a jelen. Elment a társam. Egyedül maradtam.

Illetve – pontosítanom kell, de a lényeg nem változik. A legkisebb unokám nálam él, a kedvemért magyar ételeket főz. Hol így sikerül, hol úgy – de néha egészen pofásra sikerülnek. Igyekszik a drága, de azért ez mégsem ugyanaz.

Nem beszél magyarul, de sokat megért. Mosolyogva hallgatja a monológjaimat, ha olvasok, figyel, és angolul megkérdezi: „Miről szól ez most?” Szerettem volna, ha beszél magyarul, de a fiam ellenezte, és mivel távol laktak, így nem sokat szólhattunk bele a feleségemmel. Gyönyörű nő volt, ismerted a nevét, de mára ő is csak egy lett az emigrációban elment művészek között.

Négy éve tudtuk meg, hogy a rettegett kór megtámadta a feleségemet. Mindent kipróbáltunk – alternatívát, kémiai gyógyszert, minden apró reményt. Mindenbe kapaszkodsz ilyenkor – tudom, hogy ezt te is átélted –, igen, ez az őrület táplálja a sarlatán gyógyítók táborát.

Csak időt kaptunk, gyógyulást nem. De még ezért is hálás vagyok. Mert ez a négy év úgy sűrítette magába az addigiakat, mint méz a napfényt.

Írtunk egy bakancslistát. Mi az, amit még egyszer látni akartunk. Kitalálod – Magyarország volt az első cél.

Nehéz, fájdalmas utazás volt – nemcsak a távolság miatt. Tudtuk: többet nem lépünk magyar földre. Ez a csoda volt az utolsó. A régi, kedves helyek megváltoztak. Átépítették a házakat, az utcákat – valami eltűnt. Nem tudom, mi. Te sejted? Hogy mit kerestünk. Az emléket? A fiatalságunkat? Vagy csak rohantunk egy ábránd után? Egy illúzió után, ami mi voltunk egykor? Talán a hosszú évek szépítettek meg mindent, és mire ideértünk, a képek köddé váltak – csak a valóság maradt.

De már ez sem fontos. Két hétig maradtunk, aztán az utolsó pillantás – ahogy a gép felszállt, és eltűntünk a végtelenben.

Tudod, emigránsnak lenni háromféleképp lehet. De csak kettőnek van igazi súlya.

Az első: ha menned kell, mert félted az életed. Itt nincs visszaút. Ha megteszed, akkor az ellenségeidnek lesz igazuk. Ők azt mondják: „gyáva vagy elmenni” – és ha maradsz, bármit megtehetnek. És meg is tesznek. Sőt, eltüntetnek, ha kedvük tartja. Tudod – izmusok jönnek-mennek –, de a gonoszság arca ugyanaz. Köpönyeget vált, de természetet nem tud és nem is akar.

Hiába van igazad – a puskacső végén az nem számít. A másik győz, téged pedig soha nem ismer meg a világ. Mivé lehettél volna… ez örökre rejtve marad. A gazfickó megtörli a kezét, és tovább lép.

A második ok: ha itthon nem találsz helyet. Nincs munka, nincs jövő, nincs megélhetés. Itt szeretnél hasznos lenni, itt nevelni a gyermekeidet – de máshol hajtasz hasznot. Először pénzt küldesz haza, aztán jön a család, majd az utódok.

Ők már máshol találnak párt, és vége. Magyarok voltunk – de ez már csak egy egzotikus emlék. A nagyi furcsa nyelven beszél, érdekes szokásokat őriz – de az érdeklődés elfogy, mire a mese véget ér. És amikor ő is elmegy, akkor mindez lassan a múlt ködébe vész, és az elsárgult fényképek korszaka következik. Ezt nem is folytatom… ne haragudj… annyira tud fájni… szentimentális öreg pasas vagyok…

A harmadik ok: a kalandvágy. Erről most nem mondok többet – mert az nem kényszer, hanem kíváncsiság. Egy másik lelki világ szárnycsapása.

Szóval… otthon vagy itthon? Talán ott, ahol még van levegő és emlékek, amelyeket nemcsak őrzünk – hanem élni is tudunk velük.

Szóval vissza a bakancslistához. A maradék kívánság mind Amerikához kötődött – ahhoz a földhöz, ahol második hazánkat megleltük.

Bejártuk újra a leggyönyörűbb tájakat: Colorado hegyeit, Maine állam fenyveseinek csendjeit, a Tahoe-tó tükröződő végtelenségét.

És még annyi hely… De nem azért hallgatok róluk, mert nem érdemelnék szót – hanem mert mást akarok mondani. Visszatérek oda, ahol minden kezdődött: ahhoz, hogy miért olvasok hangosan, és miért szereti ezt az unokám.

Amíg lehetett, bejártuk az országot. Aztán elérkezett az idő – már nem hagyhattuk el New Yorkot. Lassan bezárult a világ, és ketten maradtunk egy fogyatkozó csendben.

Márai mindig velünk volt, de a Naplók különösen fontossá váltak. Én olvastam, a feleségem behunyt szemmel hallgatta. Egy-egy gondolatnál megálltunk, beszélgettünk róla. Ez most annyira, de annyira hiányzik. Ilyenkor jössz rá, hogy az összetartozás nem testi dolog, hanem lélekszinten megélt történet.

Nemcsak a közös nyelv tartott össze minket egy idegen világban. A kötelék az égben köttetett, jóban és rosszban, még a pokolian nehéz első években is.

Később kisimult körülöttünk minden – de a sejtekbe beivódnak a könnyes döntések, amiket sem idő, sem tenger nem mos el.

– Visszajöttünk volna? – kérdezed. Nos, nem igazán. A feleségem biztos nem. Félt, még hosszú évek után is. Csak lassan hitte el, hogy ha egy ajtó becsapódott, az csak egy kocsi ajtaja volt. Összerezzent, és szinte ledermedt. Én hamarabb elfogadtam a helyzetet, jobb híján nem volt más választásom.

Az esték a legnehezebbek. A szürkület lassan rátelepszik a szobára, mint egy finom takaró. Kinézek az ablakon – az esti fények füzérként gyulladnak fel. Előveszem Márait. Most az itáliai évekről olvasok. „Hontalanok vagyunk, kiüldözöttek a világból.” És ilyenkor hallom a saját hangom, nézek a fotelre, ahol ő ült – és a kedves esték újra megelevenednek.

Nincs fekete körülöttem. A temetésen sem volt, csak hétköznapi ruhák – mintha kávéra ugrottak volna be.

Sokat kérdeztük: miért szánt gyökértelen sorsot nekünk az élet? Honfitársakkal, akikkel itt összetartottunk. Ha láttad volna a klubunkat – valódi vegyes felvágott volt. Tisztviselő, orvos, ügyvéd és takarítónő, pék és cukrász – senkit nem zártunk ki.

A történetek… sajnálom, hogy nem írtam le őket. És most már nem is tudok kérdezni, mert elfogytunk. Lejárt az időnk, megöregedtünk, és csak az utolsó út vár ránk.

Ki hol született, most virágoznak-e az almafák, el kellene ültetni a málnát, vajon élnek-e még a rokonok? Megvan-e a nagyszülők régi tanyája? Receptek cserélődtek, halálhírek érkeztek – együtt gyászoltunk. Mintha nekünk ment volna el valakink.

A baj akkor kezdődött, amikor az alapítók ritkulni kezdtek. Meghaltak, elköltöztek, már nem jöttek. Egy nap egymásra néztünk – maradtunk öten. És azt mondtuk: „Ennek itt vége.” Nálunk is elkezdődött a versenyfutás az életért. A klub idővel elnémult, mint egy régi rádió, amit már senki sem kapcsol be.

Bedarált bennünket az élet, mint egy lassan őrlő malom – elnyelt az idő forgataga, és ha én is elmegyek, talán senki sem emlékezik majd ránk. Csak a család itt élő tagjai. Az a néhány szív, ami még dobban értünk. Megszülettünk, elindultunk a világ másik szegletébe, és itt halunk meg, messze a hazától, ahol az első álmaink nyíltak.

Most mondjam: „Ezt dobta a gép”?

A fiam azt szeretné, ha hozzájuk költöznék. Gondolkodom. Egy utolsó pakolás… egy új helyre… Így, öregen és megtörten? Fiatalon ez más volt – egymás kezét fogva még volt bennünk erő. Most újra mozdulni? Menekülni saját magam elől? Talán az egész erről szól. És én nem tudom, mit tegyek.

Azt mondod, induljak?

Értem. Jó gondolat. Igazad lehet – itt az emlékek néha fullasztóbbak, mint a csönd. A szívemben úgyis ott élnek tovább, és talán egy kis levegőváltozás jót tesz majd.

Ha össze kellene foglalnom – fiatalon, szépségben éltem. Aztán jött a menekülés, a megszokás nehéz szakasza, majd elérkezett újra a nyugalom, a csend. És most… egyszer még nekifutok. Aztán én is búcsúzom.

Gyönyörű helyen élnek a fiamék – Kanadában. Talán még nem mondtam?

Azt hiszem, elindulok. Itt hagyom a tavaszodó New Yorkot – tudod, milyen szép tud lenni? Ahogy a fény egyre mélyebben bekúszik a magas házak közé, ahogy az utcák színekkel telnek, ahogy az emberek elmosolyodnak az első igazán meleg napokon. Látod, milyen érdekes… ha emlékezem, már az itteni képek bújnak elő. Innen búcsúzom.

Kanadában? Torontóba megyek – egy igazi kaleidoszkópváros. Legalább száz nép él egymás mellett, valódi bábeli nyelvzavar, de jó értelemben. Ha akkor, amikor egyetemista lettem, és először beléptem Budapest kapuján, valaki azt mondja: „Az életed végén a föld túloldalán leszel”, biztosan nevettem volna.

Budapest volt a végállomás. És most nézd meg… Kanadába tartok.

Kívánj jó utat.