Ünnep – Az emlékezet szelíd mécsese

Minden ünnep egy emlékparázsból születik, vélt vagy valódi történet, ami a lélek mélyén gyújt fényt. Történelmi pillanat, tanulságba simuló csend, szokássá válik – hogy megőrizze azt, ami egykor történt. Mert csodák voltak a földön, akkor is, ha ma már nehezen hisszük el. Legendák, mítoszok beszélnek róluk. Háromezer éve, valaki megszületett és elhozta a fényt. Akkor fellobbant egy láng, ami még ma is világít, de egyre halványabb és fáradtabb. Nézz körül. Hol van a szeretet, aminek a nevében többször öltek, mint a háborúk halottainak a száma. Személyválogatás nélküli elfogadás, kimondjuk és megdöbbenünk, hogy nem megy. Mert a másik hibáit felnagyítva látjuk, és közben nem jut eszünkbe a régi bölcsesség. A másik csak tükör, amiben önmagunkat látjuk. Ha a tükör szilánkokra robban, akkor is megőrzi „gazdája” vonásait.
Az egykor éltek hitvilága és a ma emberének rohanó létezése már nem találkozik egymással. Nem csak az idők mélysége választ el – hanem az idő maga. Felgyorsult, áthelyezte az eszmények súlypontját. Ma az az érték, ami gyors és azonnali. Mintha mindenki siettetné a perceket – ha most nem jó, legyen helyette más, egy újabb, jobbnak vélt valóság.
De a tanulásnak nincs gyorsbillentyűje. A megértéshez gyakran egy emberöltő sem elég. Vitatkozhatunk rajta, hogy éltek-e nyolcszáz évet valaha – de talán nem az idő hossza a kulcs, hanem az, mi mindent élt meg a lélek az alatt.
A régi tudás nem elmaradottság volt – hanem letisztult rend. Nem a genetika hiányossága, nem a számolás hibája. Hanem generációk egymásnak átadott kincsei – évek, évszázadok, sőt évezredek összefonódó tanulása. Ezeknek a nagy része olvashatatlanul porosodik, nem értjük a régiek nyelvét, pedig nekünk hagyták. Az ősnyelv részekre szakadt, vallások és „izmusok” nevében gyűlöljük a másikat. Közben az alapigazságról semmit sem tudunk. Az „EGY” darabjai vagyunk, akik most kétségbeesetten keresik a másik felüket.
Az aranykor ígérete már nem vonzó – minden itt és most kell, mindent azonnal akarunk. Nem könyvekben gyűlik az örökség, hanem a tapasztalatokban, a lélek sok-színű lenyomataiban, amik reinkarnációkon át gazdagítják az emberiség belső könyvtárát.
De vajon… mi történik ezzel a könyvtárral? Ha elveszel egy kötetet, visszateszed? Kitépsz belőle egy oldalt, mondván: „Ez kell nekem – nincs időm visszajönni érte.”
Írtál már egy könyvet, ami segít valakinek? Vagy csak olvastál, és elfelejtetted a tanulságot? Napi szinten kinek adsz, és kit bántasz csak azért, mert megteheted? Mert másként gondolkodik, mert kevesebbet tud, vagy csak épp gyengébb nálad?
Mielőtt más lelkét akarod megmenteni, kezdd a sajátoddal. A kezdők, a hangos „nagymesterek” – gyakran könyveket égetnek, lapokat tépnek, és elfelejtik, hogy amit magukkal vittek, az másnak is kellene. Csak itt, csak a földön játszhatják ezt. Ez a”játszótér” egy tanulási folyamat része. Bukott diák leszel, vagy becsülettel fejezed be az iskolát?
Ne vigyél el, ha hozni nem tudsz. Ne hidd magad csalhatatlannak – az emberi sorshoz alázat illik, nem pátosz. Tévedünk...igen….elbukunk...igen...de felállunk, és már tudjuk, hogy hol kell javítanunk magunkon. Nem gőggel és „okos” kinyilatkoztatással, hanem a belső csend hangján szelíden és tisztelettel.
Ha hibázol, tégy úgy, hogy másnak könnyebb legyen utána. A hála nem attól jön, akitől várod – hanem attól, aki valóban érzi, hogy tartozik neked.
Ez a körforgás nem a te irányításod alatt áll – de része vagy. És a hála mindig oda megy, ahol valóban szükség van rá. A kozmosz törvényei sokszor láthatatlanok, csak azt érezzük, hogy „arra nem megy”. Akkor tudd, önmagad ellen akarsz fordulni, hagyd és köszönd meg annak, akiben hiszel, hogy fogja a kezed.