Baráti évforduló

Gurovits Nándor már évek óta nem találkozott régi gimnáziumi barátnőjével. Utólag persze sokkal könnyebb okosnak lenni, hogy vajon igazság szerint kinek az ötlete volt-e a személyes találkozó. Az igazság az volt, hogy Kriszta Állam- és Jogtudományi Főiskolára ment, majd meglehetős villámgyorsasággal gyümölcsöző és ütőképes szakmai pályafutást és karriert épített fel szinte a semmiből a második kerületben lévő irodájában, olyannyira, hogy még volt egy kisebb üzleti szintű vállalkozása is, ami szintén szépen hozott a konyhára. Míg Nándornak hagyományos bölcsész diplomája volt, és reménytelen küzdelmet folytatott az egyetem elvégzése után legalább három évig, hogy végre felvehessék a Színművészeti filmrendező–forgatókönyvíró szakára. Persze szinte senkit sem lepett meg – legfeljebb csupán őt magát –, hogy nem vették fel.

Kriszta egy családi házban éldegélt Gödöllő mellett, amihez autógarázs is járt, és az egész kertvárosi környezetről ordított, hogy itt olyan feltörekvő, felső középosztálybeli úri sznobok lakhatnak, akiknek jóformán a kisujjukat sem szükséges megmozdítaniuk ahhoz, ha módjuk le akarják nyírni házuk portáján a füvet, vagy saját úszómedencéjükben akarnak csobbanni egy hatalmasat.

„Az új amerikai álom!” – vonta le saját kissé cinikus következtetését Nándor, amikor unokabátyja elvitte kocsijával a megadott címre.

– Én még ennyire fatöki kriplit, mint te, nem láttam! Miért nem vagy képes lerakni ezt a vacak jogsit? A leghülyébbek is képesek rá! Nem értem, hogy miért lennél te a kivétel?! – kérdezte kissé hangosabban, vehemensebben tőle unokabátyja, aki villanyszerelő is volt, meg afféle mindenes, és szépen kijött az alkalmi felkéréseiből. Kisebb alkalmi megbízásokat vállalt, és nem volt szükséges megerőltetnie magát.

– Hát, öreg! Fingom sincs! De ha rájövök, akkor te leszel az első, aki megtudja! Köszönöm, hogy elhoztál! – szállt ki a Fiat kisteherautóból, mely gyors gázt adva elporzott a hangulatos kis utcán.

Nándor annyira ideges és feszült volt aznap, hogy újra találkozni fog régi gimis szerelmével, mint akinek hascsikarása és totális hányingere is van. Hosszasan émelygésszerű roham jött rá.

„Vajon mit fog gondolni rólam, ha csak úgy annyi év után elé állok? Az se biztos, hogy még megismer? Sokat változik egy ember tíz év alatt?” – ehhez hasonló kérdések követték egymást gondolatai között. Mire megrágta magában egymás után többször is a dolgait, csuromvizes lett nem csupán a kathartikus pánikrohamától, mely sorozatosan rátört, de attól a váratlan érzéstől is, hogy mi lesz, ha régi barátnője már nem úgy fog hozzá viszonyulni, mint korábban.

Háromszor kopogott a biztonság kedvéért. A Tenkes kapitánya című sorozatban látott titkos kopogással, mely igen-igen jellegzetes és hamisíthatatlan rangot kölcsönzött azok számára, akik értették a jelentését. Egyelőre semmi mozgás, egyetlen hangot sem lehetett odabentről hallani.

Néhány perccel később pajkos, kiáltozó, játékos gyerekzsivajt és kutyaugatást lehetett hallani, mely mintha gyorsan közeledett volna feléje. Most mit tegyen? Igaz, már felnőtt ember! Harmincéves is elmúlt, de az állatoktól még mindig jócskán rettegett!

„Nem lehetsz ennyire szánalmas idióta! Legyen végre tököd, és köszönj be, ha már idáig eljöttél!” – hallotta fülében a harcias, duruzsoló hangot.

Néhány percbe még így is beletelt, mire egy fantasztikusan sugárzó, mosolygós, bombázó hölgy ajtót nyitott. Valóban ő lenne Kriszta, akiért valósággal megőrültek a férfiak, és képesek lettek volna összeverni egymást?! Jócskán bamba, szájtátott ábrázattal kezdte bámulni.

Ilyen fantasztikusan bombázó, szupermodelleket is bátran megszégyenítő, sportos, fiatalos, energikus, kétgyerekes anyukával bizony ritkán találkozhat az ember. Legfeljebb csupán egy-egy felkapott sztár vagy celebhíresség közösségi média oldalain. És most itt állt testközelen előtte. Szíve vadul kalapálni kezdett. Majdnem kiugrott a helyéből, és szó szerint köpni-nyelni is alig tudott.

– Tessék! Üdvözlöm! Kit keres? – kérdezte Kriszta, mintha most látná először.

– Szia, Kriszta! Én vagyok az Nándi! – felelte szerényen, szemlesütve, kicsit talán bele is pirult a pillanatba.

– Ó! Ez fantasztikus! Annyira jó, hogy el tudtál jönni! Te semmit sem változtál! – több szóra már nem volt szükség, mert a sugárzó hölgy valósággal húzta, taszigálta beljebb régi kedves barátját, és igyekezett a kutyát is jobb belátásra bírni: – Buksi! Menj a helyedre! – parancsolta.

Nándor egy olyan egzotikus, szupermodellszépségű anyukát látott, akin szinte minden a túlzott tökéletességről és eleganciáról árulkodott. Mégis a gesztusai, a mozdulatai arról tanúskodtak, hogy meg tudta őrizni emberségét és női empatikusságát.

– Szép nagy kutyátok van! – jegyezte meg gombócszorító rettegéssel hangjában.

– Hát… köszönjük! Gyerekek! Gyertek csak! Vendégünk érkezett! – szólt a kicsiknek, akiket jócskán lefoglalt az új PlayStation-játék, és egymással is játszottak, most, mint a szorgos kis csibék, nyüzsögve kirohantak a tágas, komfortos nappaliból, ahol eddig voltak.

– Gyerekek! Szeretném, ha megismerkednétek a legkedvesebb, legkülönlegesebb barátommal! Köszönjetek szépen! – két hosszú karja mögé bújtak el a gyerekek. A kisfiú volt a félősebb, szótlanul anyukája ruháját markolta, míg a cserfes, harcias kislány rögtön kiáltott, mintha verset mondana, és bemutatkozott: – Lilike a nevem! – majd játékos grimaszt vágott.

– Igazán örülök, kedves Lili! – hajolt le hozzá Nándor, és nyújtott kezet. – Neked is örvendek, kisöreg!

– Ő itt a Milánka, és kicsit szégyenlős! Milánka! Légy jó kisfiú, és nyújts a bácsinak kezet! Nem fog bántani!

Milánka továbbra is árgus, félénk, kíváncsi szemekkel tartotta szemmel a messziről idetévedt idegent, és félt kezdeményezni.

– Semmi probléma, Kriszta! Nem baj! Majd, ha kedve lesz! – intette le Nándor, mintha semmi sem történt volna.

– Milánka! Kicsim! – hajolt le hozzá gyöngéden. – Ez a bácsi nagyon jó barátja anyunak, és biztos nagyon örülne ő is, ha ti barátok lennétek! Kérlek, a kedvemért! Utána visszamehetsz játszani!

Milánka szégyellősen előbújt anyukája ruhája mögül, és kis pufók kezeit előrenyújtotta bemutatkozás gyanánt. Beszélni nem akart.

– Hát szia, kisöreg! Üdvözöllek! – rázott vele kezet Nándor, mire Milánka már rohant is vissza a nappaliba kedvenc játékaihoz.

– Bocsáss meg, drága barátom! Tudod, milyen a gyerkőcök! Csak a móka meg a játék állandóan! – szabadkozott elragadó, főnyeremény-mosollyal.

– Fantasztikus gyerkőceid vannak! Gratulálok! És a házatok is gyönyörűségesre sikeredett.

– Jaj, nagyon köszi! De miért álldogálsz tétován? Miért nem ülsz le?!

– Ó! Pardon! Bocsánat! – szabadkozott újfent, majd leült az étkezőben egy árválkodó székre.

– Figyelj, Nándi! Mióta is ismerjük mi egymást?

– Hú! Igazad van! Hogy repül az idő! Már a nyolcvanas évek óta!

– Na látod! Inkább huppanj le egész nyugodtan egy kényelmes fotelbe!

– Ö… nem szeretném a gyerkőcöket zavarni a játékban!

– Ne butáskodj, kedves barátom! A gyerekeknek van saját szobájuk! Mindjárt beküldöm őket!

– Tehát… – foglalt helyet, vigyázva, hogy össze ne gyűrje elegáns ruháját. – Hol is kellene elkezdeni? Mi újság van veled? Van barátnő, feleség, gyerekek?

– Hát… ez így együtt már három kérdés!

– Jaj, bocs! Hát látod, valami nem változik! De mesélj csak! Mi történt?

– Volt valakim, aki kerek perec otthagyott a Polgármesteri Hivatal előtt, talpig öltönyben, jócskán megszégyenítve, vérig sértve.

– Jaj, édesem! Ez borzasztó! – máris mellé ült, és megpróbálta megvigasztalni. Párszor végigsimított kimerültnek látszó pufók arcán. – De mégis, hogy tehetett az a nő ekkora szemétséget?!

– Ne is mondd! Szerintem annak a nőnek még a szíve is fekete volt! A gond csak az, hogy megpróbáltam öngyilkos lenni miatta, és a nagymama pofozott fel!

– Édes Istenem! Te most ugye szórakozol velem, Nándikám??? – döbbent meg a félelemtől. – Miért nem hívtál fel, vagy szóltál valamelyik őszinte barátodnak, hogy gondban vagy?!

– Bocsáss meg, de ha valaki, akkor te igazán tudhatod, hogy jóformán sosem lehettek olyan barátaim, akik kiálltak volna mellettem! – felelte szomorúan.

– Jaj, Nándi! Ezt muszáj lesz orvosolnunk! Nemsokára itt a nyári szünet, és nekem is egy kicsivel több időm lesz, mert a férjem elviszi a srácokat kirándulni, és akkor mi szépen újra kivesézhetjük a dolgokat!

– Igen… nagyon nehéz idők jöttek. Nemrég elvesztettem az apámat is…

– Jaj! Fogadd őszinte részvétem! De hát… hogy történt?

– Kétoldali infarktus. A doki szerint nem érzett semmit. Azonnal elvitte. Akkor voltam harmincnégy.

– Jaj, kis drágám! – újabb simogatás, vigasztalás következett, és Nándor végre kicsit úgy érezhette magát, mint aki ténylegesen tartozik valakihez, még akkor is, ha tudta, kapcsolatait új alapokra szükséges helyeznie.