A nem várt viszontlátás öröme

A férfi felesége halálát követően egyre magányosabban élt. Ezt persze nem lehet úgy magyarázni, hogy túlzottan is bezárkózott volna, sokkal inkább megválogatta az ismerőseit, hiszen barátai közül többen külföldre költöztek, mondván, az a fajta életvitel, melyet itt nem tudtak megvalósítani maguknak, külföldön valóságosan is megvalósíthatónak és reálisnak látszott. Rengeteget töprengett, és még később is visszatérő téma volt a férfi életében az örök kérdés: vajon mi lett volna jobb megoldás? Elhagyni a nehezen megszerzett, később felépített otthont, hogy aztán a biztosat bizonytalannal kelljen naponta felcserélni, aztán egy-két éven belül talán külföldön is fel lehetett volna építeni egy valamivel elfogadhatóbb anyagi egzisztenciát? Ki tudja az ilyesmit összefüggéseiben áttekinteni? És különben is, amikor imádott, gyönyörű felesége váratlanul betegeskedni kezdett, a költségek és a méregdrága gyógyszerek mellett még volt ezer másik gond és baj, melyet muszáj volt megoldani bármi áron.

Az ember öregkorára rájön arra, hogy a világ gyökeresen megváltozott, és bármennyire is igyekszik minden lélekjelenlétét megvetve alkalmazkodni az új helyzetéhez, valami mindig vagy kicsúszik kezei közül, vagy az adott körülményekben történt változás az, mely szó szerint gátakat emel a további cselekvések útja közé.

– Szia, apu! Mi újság veled? Ne haragudj, légyszi, hogy kicsit elhanyagoltalak, csak… tudod… ki sem látszottam a melóból, és Tomi is beteg lett! De megígérem, hogy meg fogunk látogatni, ha másként nem, karácsonykor! – hívta fel egyik nap ki tudja, mióta nem látott felnőtt lánya, aki legalább annyira határozott és céltudatos volt, akárcsak az anyja, és gyönyörű is.

„Vajon mit akarhatott ezzel üzenni?!” – hallgatta vissza egymás után több alkalommal is üzenetét az idős férfi. Aztán, ahogyan az a nagykönyvben meg volt írva, eljöttek a karácsonyi ünnepek, és családtagjai sajnos nem tudták meglátogatni.

Az idős férfi úgy döntött, eljött az idő, hogy cselekedjen. A padlásról leporolta régi utazóbőröndjét, melyet még fiatalkorában vett a hetvenes években, aztán gondosan összecsomagolta azt, amire szüksége lehetett, és néhány ruhadarabot, és elhatározta, hogy meglepi felnőtt lányát és rég nem látott unokáját. Elvégre, ha sosem tudnak rá időt szakítani, akkor legfeljebb majd ő megteszi, elvégre kisnyugdíjasként bőségesen van szabadideje, és nem rohan sehova.

A biztonság kedvéért bement a gyógyszertárba, és feltöltötte azokat a gyógyszereit, melyeket létfontosságúaknak ítélt egészségügyi állapota szempontjából. Először arra gondolt, hogy autóba ül, melyet szépen berendezett garázsban tartott, és mindig megkímélt, ám hamar rájött, hogy akkor nem látna semmit sem jóformán a tájból, hiszen a hosszú utat végig autópályán tenné meg, ahol egyetlen bokor sincs, mondván, sík, kopár terep az egész.

Inkább vett kedvezményes Volánbusz-jegyet, és még rendes is volt a buszsofőr vele, mert készségesen segített bőröndjeit berakni a csomagtérbe. A busz pontos menetidővel rendelkezett. Hajnalban kelt útra, és már közeledett a déli tizenegy, amikor korogni kezdett a gyomra. Feledékenységében elfelejtett kiadósan megreggelizni, és csupán csak két szendvicsre futotta, melyeket a benzinkúton lévő boltban vásárolt magának.

A távolsági járaton még így is jobbára idős nyugdíjasok között lehetett. Tehát mindig volt valaki, aki leült mellé a magányosok üléseként emlegetett leghátsó sorba, és elkezdett mesélni az életéről. Mivel nemigen barátkozott senkivel sem, és mindig problémát jelentett számára a kapcsolattartás, a legtöbben nagyra értékelték, hogy az idős férfi csupán csak csendesen hallgat, és – látszólag – esze ágában sincs fölöslegesen megszólalni.

– Képzelje csak! Már a nyolcadik unokám születik ezen a héten! A lányom annyira élvezi a kismamaságot, hogy legszívesebben vissza se menne a munkahelyére! Még ilyet! – foglalt helyet mellette egy nagymamakorú asszonyság, aki jóformán mindenkibe könnyűszerrel lyukat tudott beszélni. – Jaj, bocsásson meg! El is felejtettem megkérdezni: önnek van gyereke? – fordult hozzá, mikor szónoklatával végzett.

– Egy felnőtt lányom és egy unokám van! – felelte kissé kimérten.

– Hát ez nagyszerű! Meglátja, a gyereknél nincs jobb dolog a világon! Ők a mi jövőnk! – lelkesedett a kotnyeles asszonyság, majd amikor már úgy tűnt, hogy eleget beszélt, a következő faluszerű városkánál fogta magát, és leszállt.

Majdnem minden városkában felszállt valaki, aki éppen az idős férfi mellé ült le, és tüstént beszélni kezdett arról, hogy kicsoda, mi a foglalkozása, hogy miért és persze, hogy hova utazik.

Egyszer leült mellé egy agyontetovált, húszas éveiben járó srác, aki elmesélte, hogy a rohadék apja kitagadta a családból, mert szerinte lusta, semmirekellő disznóknak nincs helye egy megbecsült családban, mire a srác fogta az összes motyóját, és főként haverjainál kezdte átmeneti jelleggel meghúzni magát.

– …És képzeld el, öregem, hogy nekem még fizetnem kellett volna a fateromnak, hogy a saját házában használom a villanyt meg a vizet, és az összes többi szarságot! El tudod ezt képzelni?! – kérdezte azonnal letegezve a férfit, aki csendesen bólintott, hogy mindent ért, és hogy mindent tudomásul is vett.

– Mondd csak, öreg?! – kérdezte kissé zavartan, szemlátomást idegesen a fiatal srác az idős embert. – Hallottál mindent, amit vartyogtam neked?!

Az öreg engedelmesen bólintott, amitől a fiatal srác fújt egy nagy levegőt, és megnyugodott. Nemrég hagyták el a soron következő mezővároskát, és a fiatal srác úgy döntött, hogy ült ő már bőségesen eleget egy vén fószer mellett, így fogta magát, és szabályosan leugrott az egyik megállónál.

Az utazás jó három órát vett igénybe, igen ám, de azért, mert mire a csúcsforgalomból hajszál híján kikanyarodott a buszvezető az autópályára, és megvette az autópályamatricát, időközben a forgalom is óráról órára jócskán megváltozott. Nem lehetett ezen csodálkozni.

Amikor aztán három bő óra elteltével az idős férfi megpillantotta a város nevét, ahol lánya és annak családja lakott, ő is vett egy jelentős, mély lélegzetet, és leszállt.

Óvatosan megjegyezte a buszvezetőnek, hogy szüksége lenne a bőröndjeire, így az segítőkészen vele együtt szállt le a buszról, hogy a csomagtérben fölhalmozott bőröndkupacok halmából kihalászhassa az öreg csomagjait. Az öreg megköszönte, és sétálni kezdett a megállóban, mert még életében nem járt ebben a városban.

Időközben arra tévedt egy egyetemista lánycsapat. Úgy tűnt, hogy nagyon jó kebelbarátnőkről van szó, akik látszólag minden egyes balhéban benne is vannak. Az öreg férfi fogta magát, és tüstént megszólította a csinos fiatal hölgyet, aki jókat nevetgélt szintén nevetgélő barátnőivel.

– Elnézést kérek, drága hölgyem! Talán tudna nekem segíteni? A Rózsafa utcát keresem… – próbálkozott, és izgatottan várta a választ.

A fiatal, csinos lány hirtelenjében talán azt gondolhatta, az idős ember viccel, mert mintha nem is foglalkozott volna vele, aztán alighanem a többi barátnője figyelmeztette, hogy az idős férfi arcán mennyire látszik a szomorúsággal vegyes tanácstalanság, így már a csinos hölgynek is önkéntelenül lépnie kellett valamit:

– Igen! Szóval a Rózsafa utcát tetszik keresni?! – kérdezett kíváncsi tekintettel vissza, mire az öreg máris heves bólogatásokba kezdett.

– Az a másik irányba van! Tudja mit, bácsi! Elkísérjük magát a csajokkal, hisz úgy sincs semmi dolgunk, csupán délután kell előadásra mennünk! – ajánlotta fel a segítségét a hölgyemény, és máris kedveskedve belekarolt az öreg fonnyadt karjába, és mintha csak saját nagyapja lenne, azonnal megindultak vele, miközben folyamatosan a pasijaikról csacsogtak:

– Bálint akkora egy seggfej! Miért hiszi minden pasi, hogy könnyen megkaphatja a nőket?! – kérdezett vissza, mintha az idős férfi egyáltalán sejthetné a válaszokat, ám amikor csupán bólintott, tovább mesélték a velük történteket. – Robi annyira kis idióta cukipofa volt, még a mellemet sem merte megfogni, és mégis volt benne valami őszinteség, amitől azonnal beindultam… Szerintem még életében nem volt nővel! – érződött a hangján, hogy ha persze nagyon akar, akkor tud elbűvölő és aranyos hölgy is lenni, ez persze nem minden esetben sikerült.

A csajos társaság tagjai élükön az idős férfival befordultak a sarkon, mentek még vagy ötven métert, és egy hangulatos kis kertvárosi utcácskába tévedtek, ahol a legtöbb ember egészen nyugodtan elhitte, hogy egyáltalán nem létezik bűnözés, és az ajtókat – bármennyire is kirívó vagy furcsa dolog – egyáltalán nem szükséges bezárni.

– Meg is érkeztünk, kedves uram! Ez itt a Rózsafa utca végig! Hányas számot is keres? – érdeklődött segítőkészen.

– Hát azt sajnos nem tudom… – vallotta be őszintén.

– Megkérdezhetem, hogy kit szeretne meglátogatni?

– A lányom állítólag ebben az utcában lakik a családjával, és azért jöttem ide személyesen, mert ők sosem érnek rá!

– Micsoda egy rohadék szemétség már ilyet művelni egy családtaggal! – bosszankodott káromkodva, jogosan a hölgyemény, majd úgy döntött, végigbecsönget az öregemberrel a karján az összes utcában lévő házhoz. Előbb-utóbb csak rátalálnak arra, akit keresnek.

– Tessék csak velem jönni! Mindjárt kiderítjük a dolgokat! – azzal valósággal már húzta is maga után.

A lelkes csajos társaság az összes utcácskában található családi ház kapucsengőjét megnyomta, és kedvesen érdeklődtek, hogy az idős férfi lánya vajon merrefelé lakhat.

Amikor aztán már az utca közepe táján jártak, egy kétemeletes, meseszép családi házba csöngettek be, ahol egy gyönyörű, egzotikus vonásokkal rendelkező nő nyitotta ki az ajtót, és érdeklődött, hogy kit keresnek, aztán amikor váratlanul meglátta idős apját, hirtelen köpni-nyelni alig tudott a meglepetéstől:

– Apu??? Tényleg te vagy az?! Mit keresel itt? Nagyon kimerítő lehetett az út! – valósággal máris karjaiba rohant, és úgy kellett takargatnia a fel-feltörő, meghatott könnycseppeket, mintha hibát követett volna el.

– Ne haragudj ránk, amiért sosem tudunk meglátogatni, de sajnos mostanság rengeteg elfoglaltságunk van! Bár ez tényleg nem lehet mentség! – válaszolta, kicsit magának is meg a mondatot.

– Hogy megnőttél! Azt a mindenit! – lelkesedett az öreg férfi, hiszen felnőtt lányát utoljára öt-tíz éve látta életnagyságban, és azóta egész biztosan nagyot változott az egész világ.

– Te most viccelsz, ugye?! Látnád csak az unokádat! Na, Tomi aztán úgy nődögél, akár a bolondgomba! – annyira örült apja nem várt látogatásának, mintha teljesen kicserélték volna. – De gyere be az utcáról nyugodtan!

Az öreg férfi megköszönte az egyetemista hölgyeknek a segítséget, és bement felnőtt lányával a házba, mely bentről tágasabbnak és hatalmasabbnak tetszett, mint kívülről.

– Ti aztán szép helyen laktok! – jegyezte meg, mindent aprólékosan, ámuldozva felmérve.

– Hát… köszönjük, de rengeteg munka volt vele, mert amikor megvettük, úgy nézett ki, akár egy romhalmaz! Mindent apránként hoztunk rendbe. – kezdte magyarázni a dolgait.

Aztán alighanem elfelejthette, hogy a konyhában zubog az ízletes és finom zöldségleves, mert rohanni kezdett, és még éppen idejében húzta le a kerámialapos tűzhely tetejéről. Így is tizenöt percbe beletelt, mire könnyedén visszaszaladt a még mindig előszobában ácsorgó apjához.

– Bocsáss meg, de feltettem reggel egy kis finom zöldséges levest, és teljesen megfeledkeztem róla, amikor jöttél! – érződött a hangján, hogy minden szóval mintha jópofizni vagy tetszelegve imponálni szeretne apjának.

– Remélem, nincs komoly baj…? – kérdezte aggódva.

– Jaj, ugyan! Foglalj nyugodtan helyet a nappaliban! Érezd nyugodtan otthon magad! Hozhatok neked valami… italt?

– Egy pohár víz jól esne! – felelte.

A felnőtt, csinos nőt bűntudat gyötörte, hiszen tudhatta, hogy apja nem fogyaszt semmilyen jellegű alkoholt sem, így maradt a jó öreg feketekávé vagy üdítő. Arra gondolt, hogy kávét hoz, bár azt ebéd után szokás elfogyasztani.

Az idős férfi időközben mindent megnézett, és keresztül-kasul bejárta jóformán az összes szobát, mintha kóbor szellem vagy nyughatatlan lélek lett volna, akinek – legalábbis egyelőre – sehol sincs nyugta.

Lánya időközben levette a kis főzőkötényét, és átöltözött valami kényelmes otthoni ruhába. Mikor visszatért apjához, az idős férfi az egyik fotelben üldögélt, és családi fényképeket nézegetett egy nagyalakú albumféleségből.

– Látom, könnyen megtaláltad a kedvenc képeimet! – foglalt helyet a mellette lévő fotelben.

– Milyen sok idő telt el… – mélázott a férfi. Gyakorta rátört a búskomorsággal egybekötött filozofikus hajlam, mintha egy füst alatt megpróbálná megfejteni az élet titkait is.

– Jaj, apu! Te mindig annyira komoly tudsz lenni! – paskolta meg kézfejét támogatás jeléül a lánya.

– Tudod, sosem értettem, hogy édesanyádnak mindent elmondasz, de nekem semmit sem! Akkor azt hittem, hogy haragszol vagy neheztelsz rám, később már úgy voltam vele, hogy a női dolgok egyedül a nőkre tartoznak! – hangjában kisebb megbántottság csendült ki, ugyanakkor ott fészkelt a bűntudat is.

– Apu… Anyával csak szerettünk volna megkímélni téged, hiszen fontos munkáid voltak, és akkor jobb volt nem zavarni! Hidd el, nem akartunk neked semmi rosszat! – igyekezett vigasztalni.

– Igazad lehet! Bocsánatot kérek…

– És hogy telnek a mindennapjaid? – próbált témát váltani.

– Hát… nem panaszkodom! Megtanultam főzni, mosni, és egyéb háztartási munkák mellett újból festeni és írogatni szoktam.

– Ez igen! Nagyon büszke vagyok rád, bár ismerve, szerintem a lakás kész csatatér lehet, ha egyszer beindulsz, és alkotni támad kedved!

Lánya huncutul elmosolyodott, és gyönyörűbb volt, mint valaha.

– Tudom, butaságnak tartod, de amikor szívvel mosolyogsz, mintha édesanyádat látnám viszont…

– Apu, te egy hamisíthatatlan romantikus gavallér vagy! Mondták már neked?! – puszilta meg fonnyadt arcát.

– Nagyon örülök, hogy ezt mondod!

– Kérdezhetek valamit? Nem muszáj válaszolnod, csak ha kedved van!

– Csak bátran!

– Szeretnél még valaha egy kiegyensúlyozott, stabil párkapcsolatot?

– Hú! Hát… nehéz kérdés. Az én koromban? Bár semminek se vagyok az elrontója, mégis úgy érzem, ha egy másik kapcsolatba bonyolódnék, megsérteném édesanyád emlékét! Még mindig nagyon… szeretem… – akadt el a hangja.

– Nekem is minden egyes nap hiányzik! Tomi gyakran kérdezget a nagyival kapcsolatban, és sokszor én sem tudom, hogy mit is mondhatnék neki; milyen volt a nagyija?

– Figyelj csak! Először a szép emlékekkel kellene kezdened, amikor magad is gyerek voltál, aztán fokozatosan haladnod! A tulajdonságok kiemelése szerintem mindig nagyon jó ötlet! – vélekedett az öreg.

– Tényleg! – kapott a fejéhez. – Ez eszembe se jutott! Látod, milyen jó, hogy összejöttünk! – lelkesedett.

Később, délután két óra körül megérkezett az unoka is. Épp a szokásos karateedzésről jött, ahol sikerült megszereznie a sárga övet, és ujjongva mesélte, milyen furmányos harcművészeti cselfogásokkal sikeredett kicseleznie ellenfelét. Nagyon meglepődött, amikor nagyapját viszontlátta:

– Szia, nagyapa! Mi újság? Hogy vagy? – dobta le iskolatáskáját és tornafelszerelését a gyerekszobába, mely valóságos csatatér volt az eldobált holmik kupacai miatt.

– Veled minden rendben, és veled, kisöreg?

– Képzeld, megnyertem a sárga övet, és a szenpai nagyon büszke rám! – lelkendezett.

– Hát ez nagyszerű! Őszintén gratulálok!

– Köszönöm szépen! – anyához fordult: – Anyu! Átjöhet Ákos?

– Előbb házi feladat és leckéírás, aztán megbeszéljük! Most pedig spuri a fürdőbe, és öltözz át, tiszta víz vagy! – parancsolt rá, de kedvesen.

– Muszáj szabályokat felállítani, különben baj lehet! – mondta az apjának.

– Látod, ebben is édesanyádra ütsz! Ő is mindig talpig következetes maradt!

Később, miután az unoka átöltözött és megírta a leckéit, anyja áthívta Ákost, hogy a két gyerek együtt játszhasson, beszélgethessen a gyerekszobában, amíg a felnőttek beszélgetnek.

– A férjeddel mi a helyzet? – vetette fel az öreg.

– Ó! Tudod, ő… most sokáig dolgozik, és rendszerint csak késő este szokott megjönni! – miért nem merte bevallani, hogy szerinte a férje egy másik nő karjaiban keresi a boldogságot? Talán szégyellte, vagy nyomasztó teherként nehezedett rá a lelki súly.

– Megértem! – sóhajtott az idős férfi, mintha titkon pontosan tudná, és értené, hogy itt bizony nem stimmel valami.

Kora délután lett hamar, és látszott az időn, hogy korábban sötétedik.

– Azt hiszem, jobb, ha elindulok, mert a végén még nem találok haza! – jelentette ki. – Mondd meg Tominak, hogy fantasztikus legény! – azzal már vette is a kabátját, és indulni szeretett volna, de lánya megállította: – Kérlek, várj, apu! Szeretnélek hazavinni autóval! – fogta a slusszkulcsait, és máris a kinti udvaron álló, riasztóval felszerelt családi batárhoz mentek.

– Szép kocsitok van! – jegyezte meg.

– Igen! Hát sokszor kénytelenek vagyunk igénybe venni, még a magas benzinárak dacára is! Szállj csak be nyugodtan, és csatold be a biztonsági övedet! – azzal lánya is beszállt a vezetőülésbe, és mikor az idős férfi már beszállt és becsatolta magát, nagy gázt adva kanyarodtak ki a főútvonalra.

– Azért szerettelek hazavinni, mert tényleg ritkán találkozunk, és még nagyon sok mindent szeretnék tisztázni. – válaszolta a ki nem mondott kérdésekre, melyek a levegőben függtek.

Alig egy óra alatt már otthon is voltak, mert bár csapnivaló volt a városi közlekedés, a felnőtt nő ismerte az összes bekötőutat, ahol előnyösen és hatékonyan ki lehet kerülni a csúcsforgalom bedugulását.

– Ugye megígéred nekem, hogy vigyázol magadra, és ha bármi kell, azonnal hívsz?! – figyelmeztette apját.

– Minden rendben lesz, ne aggódj! Köszönöm, hogy elbeszélgethettünk! – azzal bement a házába, míg lánya megvárta, hogy az összes villanyt feloltsa, és csak ezután ment el onnan.

Másnap azonban az idős férfit kedvenc foteljában találták meg élettelenül, miközben felesége és lánya fényképét szorongatta. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon álmában érte-e a halál, vagy sem.