DÉLIBÁBOS FÖLDI HORGONYOK

A könnyelmű napok
tán sosem létezhettek;
földi horgonyokként láncolják
az átlagembert
a mostani mindennapi gondok;
öröm-dagály csupán
szükség szerint,
ha még létezik.

Mert egyszer majd
mindenki megkezdi
vándorútját a láthatatlanná
érett Mindenségben,
még ha földi életében
élethosszig börtönfalak
is vigyázták árgus
mohó-szemekkel lábnyomait,
lázadások masszív
kissé groteszk tükrét
felesleges is összetörni,
hiszen jelenvalóságunk
torz tákolmányait
híven megmutatja.

A Lélekben szinte
minduntalan leszakad
egy-egy eltévedt
madár sóhaj-kacagás.

A megalvadni látszó
fekélyes sötét is úgy
meglapul a lélek barlangmélyén,
akárcsak a tékozlósággal
megvádolt múlt.
Az embernek miért kell
minden pillanatban
úgy találkoznia bárkivel,
mintha imbolygó,
sodródó hajóroncs volna,
amit szándékkal vontatnak
bizonytalan partok felé?!

Életét már így is észrevétlen
álmodja; mert végül is
megmarad inkább legutolsónak,
mégis Embernek, aki még él,
háló-délibábok módján
ide-oda rángatja őt
a baljóslatú sorsszerűség.

Bennszülött-mosolyokkal
vicsorítanak rá nem
csupán hívatlan látogatók.
Szikár kripta-arcok az évek,
ráhorgasztják ráncaikra
a deszka-kerítésléceket,
hétköznap s ünnepnapok
közt még jól hallhatóan
visszhangoz egy-egy
kikáromkodott
látszat-reményféleség.

Mert most még
odabent raboskodik,
akár az ártatlanságra
ítélt elítélt a zúgás,
mert inkább még
virrasztgat kicsit
a makacs tehetetlenség fizikája.

A Ninivei-város
lajhár-mozgású,
tohonya, mozdíthatatlan teher,
melyet saját Sziszifusz-súlyai
rántanak le egyre
mélyebb mocsárvidékekre.

Felnagyított illúziók,
akár a hazugság-gyárosok
talmi hamis látszatok
maradna csupán,
melyekből régen
kiveszett az összetartozás vágya.
Elszarusodott kitin-páncéljukat
vajon mikor vetik le
az agymosottá
lett emberek?!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.