Dialógus a Karácsony szellemével

Hát, újra itt vagy… eljöttél, pedig nem is hívtalak.
Kint nagy, kövér, sötét dunyhák fedik az eget, mintha az ég is csak szomorúan, belenyugvón figyelné léptedet.
Mondd, mit akarsz? Látom, kicicomáztad magad…, hogy vigasztalni jöttél? Engemet? Hát nem látod, hogy milyen tökéletesen élem életem? Hogyan? Most meg azt mondod, nézzem a ragyogó, csillogó, villogó fényeket?
Hát legyen, de csak mert tudom, addig úgysem mész el… nézem...
Valóban, az a kis világító szarvas nagyon kedves a szomszéd udvarban…Most meg hiányolod, hogy én miért nem díszítek? Újra? Újra ez a téma? Hagyd el ezt a smúzolást, mintha nem tudnád… a meghitt idill elérhetetlen fogalma már évek óta, mint egy öreg, rongyos papírgalacsin porosodik a sarokban.
Hogy mondod? Seperjem ki? Tegyem ki a szűrét? Van helyette szépen villogó fa, mely betölti majd a magány űrjét? Nem hiányzik… ne aggódj, nem vagyok magányos, a család úgyis eljön…bekopognak, itt tolonganak… a kezembe krémlikőrt nyomnak. Pedig mennyivel jobb a friss víz, de megiszom, hogy ne legyen sértődés, hogy én csak tiltakozom.
Ülök a kanapén, és nézem őket, s azon gondolkodom, hogy marad az arcukon a megannyi hamis vigadalom? Álarcot öltenek, és úgy tesznek mintha minden rendben volna… mintha nem orrolt volna az egyik a másikra.
No persze. Engem nem vertek át, ismerem jól mindenki titkát. Hát, nézem az álarcos bál színpadát s jól mulatok, ahogy mindenki boldogan csacsog... közben kortyolgatok a sárga löttyből, és azon merengek, hogy milyen tehetségesek. Szinte már profi színészként áll egyik s másik a porondon őszinte tekintettel figyelve a másik szavát, akit egy hónapja még meg tudott volna folytatni egy pohár vízben…
vagy… vagy talán? Áh, az nem lehet… vagy mégis? Lehet, ez az igazi arcotok? Most végre levettétek az egész évben hordott maszkot, hogy újra őszintén örülni tudjatok?
Felszabadultatok?
Hogy mondod? Ezért jöttél? Békét és meghittséget hozni? Hát úgy tűnik náluk bevált.
Fáradt vagyok, ha nem haragszol, lefekszem. De te csak maradj, hallasd fényekről s meleg kalácsról szóló éneked. Majd becsukom az ajtóm…
jaj, de jó ez a nyugalom. Milyen csend van…szinte csak öreg kutyám szuszogása hallik ebben a csendes pillanatban. A puha párnámra hajtom fejem s az elmúlt napon merengek… milyen zajosak voltak, de mennyit nevettek. Örülök, hogy a két öreg is végre megenyhült.
Hát, talán... talán igazad lehet…még ha nem is hívtalak, te eljöttél, s meghitt csillámporral hinteted be otthonom s immár elnehezedő szemhéjam alatt csak arra gondolok…, hogy milyen áldott is vagyok.