Kacifántos kalamajka

Meglepő módon a polgári esküvőre kevesebben érkeztek, mint a már hagyományossá vált templomi keretek között megtartott, ünnepi szertartásra. Egyesek úgy vélekedtek, hogy az Úr színe előtt való igazságtétel fontosabb, mint az egyszerű emberek nyelvén közölt és elmondott igazmondás.

A házasságkötő teremben az ifjú fiatalasszony már szépen – ahogy illő, és ahogy kell –, hófehér ruhában, elegáns fehér színű ujjvédővel és tiarás fejdísszel volt földíszítve, míg a másik teremben az újdonsült vőlegény egy jelentősen kikoptatott, zöld színű zokniban próbálta átvészelni a rá várakozó megpróbáltatásokat; ha egyáltalán lehetett ezt így nevezni, mert kifogástalannak tűnő vajas, mályvaszínes öltönyéhez éppenséggel csöppet sem passzolt a zöldes színű és velejéig elkoptatott zokni. Az ismerősök és az emberek önmagukban egymást vallatták: „Hát ez meg hogy a csodában juthatott – és ha jutott –, kinek eszébe?”

A polgári szertartáson a násznépből szinte senki nem jelent meg: csupán a két örömszülő állt megrendülten a meglepetésben, a két keresztszülő egyetlen fiatalember fiúk­ká­val, az anyakönyvvezető és a két tanú, akik, mint a néma cinkosok, percenként pislogtak egymásra, hogy vajon mindent úgy csinálnak-e, ahogyan az a szerepükhöz mérten illik?

– Szeretném, ha minden egyes percet filmre vennétek, jó! – rendelkezett a fiatalasszony, amint a szertartásnak – alig negyedóra alatt – végre szakad(t) vége. – Szívem! Mondd meg, kérlek, apádéknak, hogy nyugodtan menjenek haza, mert a templomi szertartás csak kettőkor kezdődik!

Így történhetett, hogy a borzalmas, száraz szomjúsággal veszélyeztetett kánikulai hőségben a fiatalasszonyka máris kitanulhatta az asszonyiság leendő, titkos fortélyait.

A kevesen egybegyűltek gyülekezete, mint a megszégyenült had a csata megkezdése előtt, elkullogott haza, és mint a megváltást, várták a hűsítő falak között a második szertartást, mintha csak egy olyan alapszerződésről lett volna szó, amit sajnos nem elég csupán csak egyetlen egyszer érvényesíteni, mert akkor könnyen lehet, hogy kiállítása pillanatában érvényét veszti.

Az asszonyka fiatalos lendülettel és izzó, pirospozsgás arcocskával sietett elrendezni valója után, mert azt szerette volna, hogy bár kétségtelen, hogy az abszolút tökéletesség fogalma nem létezik, és csupán törekedhetünk rá, de ő úgy kívánta, hogy ennyit igazán megérdemel, hisz ez az ő napja, és mint igazi úri hölgy, kislány korától kezdve erről álmodozott!

Az egyházi szertartást egy kis kápolnában tartották, ami annyira kicsiny, és tán épp ezért ünnepi meghittséggel rendelkezett, hogy két embernél többen már valóságos tömegtumultussal kellett számolni a papnak. De ettől még szerencsésen mindenki befért.

Látni kellett volna a fiatal vőlegény egész kicicomázott családi gyülekezetét; ugyanis a legkülönfélébb emberek hosszú, tömött és nem ritkán meglehetősen különös, gyülevész, és sajnos kissé gyűrött „bandája” tette nagyérdemű tiszteletét a szolid, meghitt kis kápolna falai között!

Sajnos nem hiányozhatott e ünnepélyről sem a család ősi, patriarchális matrónája, őnagysága Al Capone női változata sem: talpig női, fekete kosztümben, mint aki siratni jött, és sohasem örvendezni, és természetesen a nyakában idétlenül és groteszken fityegő gyöngysor sem hiányozhatott róla.

Nem így kisebbik fia, aki bár már jócskán betöltötte a harmincat, és egyenesen közeledett a középkorúság megszenvedett elátkozottságához, sajnos csöppet sem örökölte édesanyja kifinomult öltözködési stílusjegyeit; meglehetősen összegyűrődött halszálkás inget viselt, és hozzávaló, szintén megkopott, ráadásul vasalatlan bermudanadrágot! Első benyomásra úgy nézett ki, mint egy túlságosan, már-már szándékosan is elhanyagolt hajléktalan ember, akit jobban érdekelt a koszosság és tisztátalanság posványos, és néhol kissé negédes élvezete, semmint az, hogy azért egyszer-egyszer, ha menedékhelyre keveredik, tisztességgel, szappannal is megfürödjön. De a mindenki által csupán „Gusztávónak” becézett feketebáránynak azért fekete, összevazelinozott hajában fityegett egyetlen ereklyeszerű, szentként tisztelt ereklyéje: napszemüvege, amit jobban tisztelt száz emberi tulajdonságánál is!

Ehhez képest a keresztszülők voltak – bátran mondhatom – a legmakulátlanabbul fölöltözve; kivasalt, kikent, kifent öltönyökben, hozzáillő nyakkendőkben és arany mandzsettákban impozáns és meglehetősen előkelő látványt nyújtottak. Maga a büszke keresztapa – aki egyébként a fiatalember apjának bátyja volt – igyekezett felelősségéhez és erkölcsi törvényeihez felnőni, még ha ezt később túlzott alkoholfogyasztása nem is tette minden tekintetben lehetővé: elvégre a magyar úr az mulat! Igen ám! Csupán az nem mindegy: hogyan?

A templomi szertartás ünnepélyébe kissé fanyar utóízt kölcsönzött a pap nem evilági, mintegy utópisztikus és túlvilági beszéde: többször is eltévesztette a vőlegény nevét, aki – ki tudja, miért? – elfogódottság, félszegség, szerénység avagy túlzott bizalmas izgalom következtében szólni sem mert; a násznép pedig úgyszintén: egy-két sebtében odavetődött helybéli kellett, hogy figyelmeztesse a szentatyát – aki talán a harmincas éveinek legelején járhatott, és zsenge fűszál volt csupán a komorló erdők társaságában –, hogy lehetőség szerint tartsa be a szertartásban megszokott, hagyományosabb ütemtervet! A rekkenő, szusszanásnyi friss levegőt sem megengedő részeges napsugár pedig csak ontotta, és egyre bombázta halhatatlan és megvesztegethetetlen napsugarait: kiket beöltöztetett maskarák és primadonnák részvételével a hozzáértő illem, azok most kókadoztak és fulladoztak!

Az ifjú pár, amilyen gyorsan csak lehetett, valamivel délután negyed három felé elhagyta az ünnepség felavatottá tett helyszínét, s ki tudja, hova köddé vált, de csupán a késő estébe vesző vacsoraidőig.

A házaspár szerelmük valódi, egy és megismételhetetlen misztériumáról soha nem beszéltek; hallgattak, mint a néma cinkosok, vagy az okos összeesküvők, akik csupán akkor leplezik le maguk mögött a nagy tervet, amikor az már a kialakulás stádiumába jutott!

A vőlegény később is sokat emlegette megismerkedésük első pillanatát: ti. lánytestvére mutatta be legjobb barátnőjeként jövendőbelijét – s mégis az első találkozást belepte valami szirupos, megmagyarázhatatlan felejthetőség, mely igazándiból csöppet sem fontos.

Néhány hónappal korábban pedig már a fiatalasszonyka terhes volt első „pocaklakójával” – ahogy ezt sok esetben vezetik. Külső szemlélő azt hihette volna, hogy elsősorban a fiatalasszonynak volt szüksége rá, hogy a tényleges biztonság látszatát az esküvővel megteremtse.

Az apja igen jó nevű asztalos vállalkozó volt; több házat és több munkát egyszerre megcsináló és végrehajtó uraság. Sajnos édesanyja korán – viszonylag fiatalon – elhunyt, így az apa bárhogy is szerette volna egykén megmaradt, legféltettebb kincsét hölgyek módjára nevelgetni, azért mindig is benne maradt a férfiak határozott, ellentmondást nem tűrő, akaratfüggő karakánsága! És ezt lánya is örökölte tőle!

Kettejük boldogsága mégis akkor kezdett el kissé hideglelőssé és szemekbe vetett késdobálásokká fajulni, amikor az özvegyen megmaradt vállalkozó – viszonylag idejekorán, ki tudja, miért – új asszonykát hozott a házhoz. Az új asszonyka természetesen csupán akkor értesült a szomorú és lesújtó tényről – mint a család egyik titkolni vágyott tragikus fejleményéről –, amikor az apa elhozta, és bemutatta lányának új választottját. Mintha nem is lett volna emberekhez méltó ez az újszintű találkozás; az első találkozás veszélye, hogy talán még csábítóbb, még kifürkészhetetlenebb a sok titkokkal karöltve, mint az összes többi légyott.

– Szervusz! Örülök, hogy megismerhetlek! – próbált közvetlenségébe és jó modorába kapaszkodni, ahogy az illem diktálta, az új asszony.

A fiatalasszony – akkor még csupán hamvas lányka – alig hallhatóan viszonozta az üdvözlést, mint a jólneveltség egyik sarkalatos tényét, de szinte semmi mást nem tett: szemeinek égő, izzó barnalángú bogarát mélyen lehunyta, és kerülte minden szemkontaktust.

Később már látszólag megbékélt a kapcsolatuk, de mindketten tudták, mint azok a kényszerített szövetségesek, akik csupán a háború végéig tarthatnak ki egymás mellett, mert eszmeiségük vagy gondolati szellemük ellentétes, hogy ez a fajta halottat pótolni vágyó, szomorúságban fogant kötés – meglehet – csupán csak ideiglenes!

Az ifjú párnak következő decemberben – mindössze alig egy év múlva – ismételten gyönyörű, rakoncátlan, szőke fürtű kislánya született. A kis gügyögő angyalt főleg az első számú nagyszülei óvó és kissé túlzott szeretettel igyekeztek körbevenni. Míg a fiatal férj, mint egyfajta használthulladék-kereskedő, próbálta egyengetni immár felelősségteljes hétköznapjainak buktatóit.

Ekkor következett az is, hogy alig pár hónapos belvárosi lakásuk meghittsége után a fiatalasszonyka sarkára állt, és kijelentette, hogy nem hajlandó továbbra is a dohos, szénmonoxid-bűztől megfertőzött városias levegőt a gyermekei szervezetébe is átültetni, épp ezért azonnal vásárolnak majd egy kertes házat!

Hát igen! Aki a tiszta, makulátlan és szinte harapható levegő szerelmese, annak kínzó és szinte elviselhetetlen gyötrelem, akárcsak a klausztrofóbiásoknak megszokni a zárt tereket és az ún. városias életformát. A természet lágy ölén elvégre mégiscsak egészségesebben és látszólag a lelki harmónia teljességében lehet létezni.

A fiatalasszonykánál az első számú jó pont – mint később ezt az újdonsült férjnek is többször volt alkalma megjegyezni – az volt, hogy kitűnően tudott főzni, sütni és remekül kiismerte magát a konyhában. Tudta, hogyan kell egy egyszerű háromfogásos menüt elkészíteni, és a krumplipucolás sem okozott neki különösebb gondot.

Mint később kiderült, meglepetésre éppen ahhoz az utcához közel találtak maguknak új lakhelyet, ahol a fiatal férj szülei is laktak, így a két kis csöppségnek máris kéznél voltak az első számú nagyszülei.

A férj apósa pedig megígérte, hogy ha azonnal segít – természetesen – fölújítani a régi családi házat, melyet most a nászpénzből vettek, és mely talán újabb álmaiknak egyetemes megvalósulása lehetett, és ha ez nem lenne elég, akkor energikus fejét szeretettel befogadja üzleti vállalkozásába is! Hát ezt a szerencsét! S akivel a későbbiek folyamán csak beszélgettek avagy vendégségbe hívták őket, szinte egytől egyig mindenki azon a véleményen volt, hogy a fiatal férfi köznapiasan szólva is beleült a mézes bödönbe, és beleült a közösbe! Hát kellett ennél több?

Otthon a fiatal feleség és a két angyali gyerek, aki jóformán csupán az édesanyjuk ölelő karjaival és tápláló melleivel találkozhattak, mert a férjnek dolgoznia kellett, és mert sohasem szeretett tétlenségbe ágyazottan, mint egy régi ereklye, otthon ücsörögni; talán emiatt nem is volt gyakorlatilag semmiféle hobbija avagy olyan kedvtelése, amely szabadidejében meghatározta volna őt, illetve jellemző lett volna rá!

A fiatal asszonyka pedig egy kissé veszélyes kötéltánc-effektusba kezdett; meglátszott rajta, hogy egykor gyönyörű hattyú-kezecskéit most kikezdte a nem megfelelő, rossz minőségű mosogatószer habos vegyszere, és a gyermekvállalás kezdeti, kissé elveszett jellege. Madárijesztőre fogyott, soványka karjaiban két húsos és jól táplált csecsemőt babusgatott, és ő volt szinte majdnem mindig az, aki hajnalok hajnalán kikelve, jól berendezkedett hálószobájukból megbüfiztette a csöppségeket, ha azoknak fájt a hasuk. De a fiatal férj mentségére legyen mondva, a fürdetést legalább a férfi végezhette, mint egy olyan hallgatólagosan megkötött munkaerő-megosztást, amiről eredetileg senkinek sem szóltak, és amiről csupán saját maguk tudtak!

A fiatalasszony lassan-lassan beleszokott, és szervesülő hétköznapjainak aktív része lett a háztartás gondos vezetése, emellett természetesen egyetemre is járt, mert közgazdász diplomáját szerette volna még idejében kézbe venni, és lehetőleg kamatoztatni! Az esti lélekölő kurzusok alkalmával a nagyszülők aktív és önzetlen segítőkészsége nélkül ezt is nehezen lehetett volna kivitelezni!

Már öt éve voltak együtt! A fiatalember ócskás és lomis lett, és mint rendes körülmények között – hétvégéit is beleértve – elment gyűjteni a vasat, és szállította őket a „mélybe”, mert ott többet fizettek érte!

Ellentétben a fiatalasszonnyal, aki idő közben akkora szaktudásra tett szert az asztrológia és a csillagok állásának tudományában, hogy az idősebb, elvált és rendszerint módosabb belvárosi özvegyeknek szép summákért ígéretes és szebb jövő ígéretével rukkolt elő, akárhányadik alkalommal meghívták maguk közé!

Hogy mi romolhatott vagy változhatott meg egy párkapcsolat kapcsán? Azt nehéz lenne megmondani! A fiatal férjnek egyszer csak feltűnt, hogy gyönyörű felesége egy idő után feltűnően sokat jár el hazulról, míg a két tüneményesen drága angyalkájukat rendszerint a nagyon elfoglalt fiatalember szüleire hagyta.

Amikor késő estefelé mindig kellő rendszerességgel hullafáradtan hazaállított a fiatal férj, és kérdőre vonta élete párját, hogy miért nincs vacsora az asztalon, a gyönyörű hölgy rendszerint csak a vállát vonogatta, majd jött a kölcsönös egymásra ripakodás:

– Talán az ebédet is nekem kell elintézni?! Mit képzelsz?! Ki vagyok én? Cseléd, vagy csicska?!

A gondoskodó fiatalember azért arra vigyázott, hogy a két kicsi lánykája semmit se hallhasson a veszekedésükből, és ilyen esetekre tökéletesen megfelelt, ha a nagymama védő, babusgató szárnyai alatt voltak.

– …Ezt most miért kellett, édesem?! – bosszankodott idegeskedései közepette. – Te is nagyon jól tudod, hogy semmi baj nem lenne, ha megpróbálnál egy kicsit több időt itthon tölteni!

– Úgy érted, mint te, aki egész nap azokkal a senkiházi, szakadt, ócskás haverjaival lóg, miközben elnézed, hogy az apád menjen helyetted az óvodába a kicsikért?

– Ne kend rám ezt a balhét! Arról igazán nem én tehetek!

– Á! Nem! Nahát, látod, ez érdekes! Akkor te sem vonhatsz minden piti kis ügyért felelősségre!

– Oké! Nem akarlak felelősségre vonni, hogy hol a fenébe voltál egész nap, de annyit szerintem én is nyugodtan elvárhatok, hogy mire hazaténfergek a melóból, mindig az asztalon legyen a vacsora!

– Tudod mit! Magadnak is tehetsz egy szívességet! – beviharzott a kisszobába, ahol a gyerekek eldobott vagy egy kupacba hányt kisebb babái és játékai hevertek szanaszét, és aznap estére be is volt fejezve közöttük a beszélgetés fonala!

Nagyon közeledtek a karácsonyi ünnepek, és ekkor legtöbbször mindig előtérbe került a nagyszülők kérdése. Persze soha nem a hölgy szüleihez mentek, mert a feleség apja – menő építési vállalkozóként – ki nem állhatta a rumlis gyerekzsivajt a saját házában, csupán csak akkor, ha lánya volt az egyetlen személy, aki a kicsikre felügyelhetett mindig szorgalmas veje helyett!

– Édes kislányom! Ha nem vagy boldog ebben a kapcsolatban, akkor miért nem váltok el?! – vetette fel a témát az apja, amikor egyszer lánya egyedül meglátogatta. A két kicsit akkor is az anyósára bízta, akire tudta, mindig számíthat!

– …Nem is tudom! Talán mindketten még nagyon fiatalok, tejfölösszájúak voltunk! Talán hagyni kellett volna az időt megérni, mikor már bölcsebbek és érettebbek lettünk volna!

– Figyelj! Én azt gondolom, hogy ez a te életed! De ha már összejöttetek, akkor megkérhetnélek, hogy ne szúrd el?!

– Már felnőtt, kiegyensúlyozott nő vagyok! Anyu halála után szerintem éppen jól elsajátítottam azt, hogy hogyan is vigyázzak magamra! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

S amit az apja nagylányával kapcsolatban rögtön megtanult, az az, hogy jobb a magánéletbe be nem avatkozni! Ez volt az első és talán legfontosabb szabály, ami rögtön tudatosult benne!

– Édes lányom! Én mindent megértek, de nem gondolod, hogy nagy ostobaságot csinálsz, ha most csak úgy könnyelműen felbontod a házasságodat, csak mert meguntad ezt a jelenlegi állapotot! És mi lesz az unokáimmal?! – kezdett értetlenkedni, és ha valamit, akkor a fiatalasszony a felesleges szócséplést nem tudta – bárhogy is próbálta – elviselni! Mintha anya halálával megszűnt volna benne minden fölösleges szabálykövetés.

– Apu! Most hagyjuk ezt! Nem szeretnék erről a továbbiakban beszélni! A kicsik jól vannak! A másik nagymama mindig vigyáz rájuk! Ennyi szerintem elég is!

A vállalkozó elgondolkodva megcsóválta a fejét:

– Te tudod, édes lányom! De azért a gyerekeiden ne állj bosszút, mert ők semmiről se tehetnek!

– Oké! Majd meglátogatunk, ha tudunk! – köszönt, és már ment is a szülői házból, mint aki épp hogy csak beugrott!

Amikor hazaért, a fiatal férje már csendben várakozott rá, és igyekezett megőrizni ingatag lábakon álló hidegvérét:

– Igazán örülök, hogy hazajöttél! Hol hagytad a gyerekeinket?! – kérdezte egyelőre nyugodt és kimért hangnemben.

– De vicces vagy ma! Egyébként a szüleidnél vannak! A nagyobbik különben is utál, mert folyton hozzád ragaszkodik!

– Te is tudod, hogy a gyermeki szeretet határtalan! Csak esélyt kellene adnod nekik, de ahogy látom, téged jobban érdekel az, hogy önmagaddal mi van!

A fiatalasszony tüntetően felvette a legcsinosabb ruháját, és elment hazulról! A fiatal férj megpróbált utána menni, de már nem érte utol.

„Vajon hova a fenébe mehetett?” – töprengett, míg visszament kisgyerekeihez.

Már régen besötétedett, és a fülledt nyári éjszakában, amikor hazajött a fiatal feleség, a férj nyomban nekiszegezte a kérdést:

– Merrefelé jártál?!

– Semmi közöd hozzá! – ledobta a kanapéra kistáskáját, majd kiment a fürdőszobába, és magára zárt ajtó mellett tisztességesen lezuhanyozott. Régebben gyakorta csinálták, hogy a zuhanycseppek alatt akár órákig is szerelmeskedtek, és élvezték egymás frissítő társaságát. Most azonban a bezárt ajtó mindenre pontos felelettel szolgált a férj számára. Megfogott egy frottírtörülközőt, és türelmesen megvárta, míg felesége végez a tusolással.

– Hát te? Mit keresel még mindig itt?! – lepődött meg, amikor kijött a zsongító gőzökből!

– Semmi különöset! Gondoltam, beadom számodra a törülközőt!

– Hát… köszönöm a figyelmességedet!

– Mondd meg nekem, de őszintén! Ki hibázott? Ki rontott el, és mit? – fonta keresztbe mellkasa előtt a kezeit.

– Jaj, hagyj az ostobaságaiddal! Túl fáradt vagyok hozzá! A gyerekeket legalább lefektetted?

– Velünk nincs gond, már régen alszanak! Nem gondolod, hogy meg kellene beszélnünk a viselkedéseidet és a kirohanásaidat? – igyekezett hangját annyira türelemre inteni és fegyelmezni, amennyire csak az adott helyzet megengedte.

– Drágám! Szerintem te egyáltalán nem ismersz engem! Ha azt gondoltad, hogy majd leállok veled vitatkozni hajnali kettőkor, ahelyett, hogy mehetnék feküdni, akkor tévedésben vagy! Most nagyon el vagyok fáradva! – meg se várta, hogy a türelmes férj erre reagáljon valamit, zokszó nélkül már ment volna a hálószobába, hogy kipihenje tompított fáradtságát.

– Innen nem mész sehova! Megértetted?! – a kelleténél valamivel erősebben szorította meg gyönyörű, bronzbarna árnyalatú karjait, és tudta, hogy ennek még nyoma marad.

A fiatalasszonyt se kellett sokáig kérlelni; visszakézből súlyos pofon csattant, amitől az ifjú férjnek egyből égni kezdett az arca.

– Hogy képzeled ezt, te vadbarom??? Milyen jogon bánsz velem ilyen durván?! Azonnal eressz el! – indulatai nem ismertek határt.

A fiatal férj szorítása kicsivel megenyhült, de még mindig határozott szilárdsággal szorította a felesége karját:

– Mondd meg, de azonnal! Ugye van valaki más is?!

– Hát erre megy ki a játék? Hát tudd meg, te lúzer! Van! Na és! Majd jön egy újabb idióta, akárcsak te, akinek elhúzom a mézesmadzagot, ha unatkozni támad kedvem! – vágta a szemébe.

Ez súlyos sérelem volt, mert a fiatal férj hitt a házasságban és az egy testről és egy lélekről papoló szónoklatokban; megsemmisülten engedte le szorongató kezét az asszony karjáról, majd bevonult a hálószobába, egy darabig még nézte alvó kisgyerekeit, és megpróbált ő is aludni!

A feleség is lefeküdt – igaz, hogy férje haragja és indulatai elől lehessen biztos menekvés –, ő inkább a nappaliban kihúzott kanapét választotta pihenése céljára.

Másnap a férj leszerelte az összes zárat a bejárati ajtóról, és azonnal újat tett fel a helyére.

„Hát ez már mindennek a teteje!” – bosszankodott magában, mikor hazaért.

Nem tudott mit tenni! Leült a nyirkos, piszkosan huzatos lépcsőházban, és kénytelen volt várni, míg férje hazatér.

Már jócskán beesteledett, mikor a fiatal férfi piszkos overállban és motorolajtól mocskosan hazatért az egész napos lótás-futástól!

– Hát te?! – lepődött meg, mintha semmiről se tudna a férfi. – Merre jártál?

– Mondd csak? Ki engedte meg neked, hogy az összes zárat önként leszereld?!

– Azért csináltam, hogy a két kis angyalkánk ne lássa, milyen ember is valójában az anyuk!

– Szóval kiástad a csatabárdot! – nem is akarta leplezni a megdöbbenését. – Ha neked így jó! De figyelmeztetlek, kishaver! Ha te bekeményítesz, akkor biztosra veheted, hogy én sem fogok leállni! Erre mérget vehetsz!

Dühtől fortyogva beviharzott a lakásukba, és kirámolta a ruhásszekrényt! Egy hatalmas utazóbőröndbe csomagolta bele összes ruháit. A két kislány még mindig szuszogott. Pár pillanat múlva megérezhették az idegességet mérgező leheletét, mert mindketten felébredtek, és azonnal sírva fakadtak!

A fiatal nő nem vigasztalta meg őket! A mindig gondoskodó férj volt az, aki máris ölbe vette mindkettőt, és igyekezett megnyugtatni:

– Látod, most ezt miért kellett?! Felijesztetted a kicsiket!

– Érdekel is engem! – legyintett könnyelműen. Igyekezett minden holmiját beleszuszakolni a bőröndbe, majd fogta magát, és se szó, se beszéd kiment a közös lakásukból!

– Figyelj csak, drágám! – szólt utána a férj két bömbölő kisgyerekkel a karján. – Ha innen kimész, akkor többet már nem jössz vissza! MEGÉRTETTED?!

Már csak arra lett figyelmes, hogy csukódik a bejárati ajtó.