LÁZÁLMOK KÖZT

Egy idő után mintha szándékosan rászokott volna az ígérgetések kusza halmazaira, melyek mintha csak kusza, buja és már-már áthatolhatatlan borostyánindák lettek volna, valósággal egész sűrű, rohanós hétköznapjait kitöltötték.

Soha az életben nem fogja megérteni, hogy egy határozott, független nőnek miért van mondjuk szüksége karrierépítési célból a vezérigazgató jóváhagyására, amikor a józan ész és a logikailag kifogástalanul felépített észérvek, érvelés és intelligencia minden szükséges előmeneteli dologgal ellátja az embert, persze csak abban az esetben, ha az adott üzleti élet nem követeli meg kimondhatatlanul is, hogy egy gyönyörű és különleges nő titkos munkahelyi kapcsolatba bonyolódhasson, persze szigorúan saját céljai elérési érdekében, az illető nagyhatalmú emberrel.

Kora hajnalban kelt, mint a legtöbb koránkelő, és máris úgy érezte magát, mint aki kiadós adag tejeskávémennyiség nélkül egész egyszerűen már képtelen ébren maradni, így a kapszulás, és legalább kétszázhatvanötezer forintot kóstáló márkás kávégép segítségével kisebb luxust hajtott végre, hogy hódolhasson egyik kedvenc szenvedélyének.

Letusolt, és hagyta, hogy a forró zuhanycseppek csiklandozzák hamvas és selymesen makulátlan bőrét. Később azonnal edződresszt vett magára, és Nike tornacipővel máris megkezdte a szokásos napi rutin tíz kilométeres, könnyed futását a lakásához közeli kisebb erdős területen. Bár nagyon szeretett egy kisebb sziklásabb magaslatra is felfutni, érezvén, hogy ő is tartozik valahova, minden esetben a kiszámított időbeosztás állt útjába, mivel sokszor előfordult, hogy még hétvégén is dolgozott kisebb jellegű munkákat.

Igyekezett inkább csak úgy kedvére kocogni, és nem versenyszerűen megerőltetni végtagjait, mint akárcsak a legtöbb élsportoló, majd amikor bőséges negyven-negyvenöt perc után jóleső izomláz kíséretében újabb zsongító, forró fürdőt vett, érezte, hogy máris egy jó napnak néz elébe.

A kislányt szándékosan hagyta aludni. Miután férje lelépett egy másik, szintén fiatal és hamvas, ám ostoba szépséggel tizenöt év után, sokszor ténylegesen hajlamos volt elhinni, hogy a megérdemelt boldogságot és szerelmet talán nem is igazán neki találták ki.

Átöltözött hétköznapi ruhába, hiszen az első üzleti megbeszélésre csupán csak délelőtt fél tizenegyre kell beérnie, addig arra gondolt, igyekszik minden szabad percét imádnivaló kislányára fordítania. Lábujjhegyen, pipiskedve lépett be az unikornislovakkal kifestett, valósággal mesebeli gyerekszobába, ahol egy nagyágyban egy len szőke hajú, pöttöm pici lány aludta szuszogva álmait. Most annyira békésnek, kiegyensúlyozottnak tűnt az egész élet, mintha még nem vált volna el hűtlenné lett férjétől, és mintha még ő is hinne valami különleges valamiben, amit a szívében érzett.

– Édesem… kicsi hercegnőm… – halk, suttogó hanggal gyöngéden párszor megsimogatta a kislány aranyló fürtjeit. Ha csak rajta múlt volna, még hagyta volna aludni legalább reggel nyolcig, ám a suli nem várhatott, és a kislánynak még nem alakult ki annyira az időérzéke, hogy egyedül is tudjon felkelni, még akkor sem, ha a digitális ébresztő vagy az okostelefon ébresztője rendelkezésére áll.

– Anyuci? Légy szí’, csak még egy kicsit… – a kislány álmos hangon szeretett volna befordulni a fal felé, hogy újból álmába merülhessen, de az anyuka most igyekezett megacélozni magát, és még véletlenül sem elérzékenyülni.

– Kis drágám! Ideje felkelni! Meglásd, a kedvenc reggeliddel máris jól indulhat majd a napod! – óvatosan simogatta vékony kis testét, és legalábbis bízott benne, hogy kislánya előbb-utóbb, de mégiscsak fel fog kelni.

A kislány most a hátára feküdt, lassan kinyitotta gyönyörű, nagy kék szemeit, és mintha csak valami dolgot fedezett volna fel a mennyezeten, azonnal egy kérdést intézett anyukájához:

– Anyuci?

– Tessék, szívem? Rosszul érzed magad? Fáj valamid?! – azonnal kis homlokára tette a kezét. A kislány homloka enyhén melegnek, forrónak tűnt, de hőmérő nélkül ezt nehéz lett volna pontosan megállapítani. Gyorsan kiszaladt a nappaliba, és bevitte a gyerekszobába a hőmérőt, egyenesen kislánya hóna alá téve.

– Mindjárt megnézzük, hogy mi a baj, édesem! Nem lesz semmi baj! Anyu itt van veled! – minden esetben, amikor igyekezett kislányát megnyugtatni, vigasztalni vagy bátorítani, könnyen rájöhetett, hogy egy kicsit talán önmagát is muszáj vigasztalnia, bátorítania, hogy valóságosan se történhessen semmi baj. Várt tíz kemény, örökkévalóságig tartó percet, majd kivette kislánya mellkasa alól a hőmérőt, ami harminchét hatot mutatott.

„A fene vinné el! Ez bizony enyhe hőemelkedést jelent!” – gondolhatta. „De vajon mitől, és hogyan kaphatta el kislánya a betegséget, hiszen még nincsen itt a szezonja!” Talán jobb lesz, ha munka előtt telefonál a háziorvosuknak, és majd ő megmondja, mi legyen a következő lépés.

Kiment az étkezősarokban lévő okostelefonjáért, és máris gyorstárcsázással hívta a házi gyerekdoktornőt, akivel szinte azonnal megtalálták a közös hangot.

– Szia, Ági! Ne haragudj a kora reggeli ébresztés miatt, de szerintem Maya elkaphatott valamit, mert most mértem meg a lázát, és enyhe hőemelkedése van, és olyan halotthalvány.

– Szia, Regi! Forró teát itattál-e vele? – tette fel az első kérdést.

– Még nem reggelizett, de főzhetek teát is…

– Előbb próbáld megetetni, és sok folyadékot itass vele, és közben folyamatosan ellenőrizd a testhőmérsékletét! De tudod mit? Nekem csak nyolcra kell a rendelőben lennem, mindjárt kocsiba vágom magam, és azonnal repülök hozzátok! Ha ez megfelel?!

– Az tényleg életmentő lenne! Annyira ideges lettem, hogy azt el se tudod hinni… – közölte vele bizalmasan.

– Csak nyugodj meg! Vegyél mély és nagy levegőt! Amint tudok, máris ott vagyok nálatok! Addig mindenképp tartsd melegen Mayát.

– Nagyon köszönöm, Ági, igazi barátnő vagy!

– Ez csak természetes! – azzal bontotta a vonalat, és alig húsz perc múltán már csengetett is a bejárati ajtó előtt, szokásos nagyméretű orvosságos táskájával.

– Elég gyors voltam, csajszi?!

– Jaj, nagy kő esett le a szívemről, megmondom őszintén! Gyorsan gyere be! Nem mertem neki semmi gyógyszert adni, mert nem bízom az antibiotikumokban.

– Nézzük, hogy mit tudunk eddig! – máris bement a lakásba, és orvosságos táskájával egyenesen a gyerekszobát vette célba.

– Szia, kicsim! A doktornéni vagyok! Hogy érzed magad?! – ült le óvatosan az ágyra, és máris sztetoszkópot vett elő táskája mélyéről, és vizsgálni kezdte a kislány szívműködését. – Nyisd ki szépen a szád, hogy belekukkantsak.

A kislány erőtlenül, gyengén nagyra nyitotta szájacskáját, mire a doktornő egy fapálcika segítségével megvizsgálta a mandulák állapotát.

– Hát, igen… Úgy nézem, lehetséges, hogy influenza vagy valami hasonló vírusos lefolyású betegség, mert kicsit duzzadtak a mandulái. Most semmi szín alatt nem kelhet fel az ágyból. Jobb az ilyet jó alaposan kikúrálni. Sokszor kell folyadékot innia, és néhány antibiotikumra és köptető szirupra is szükség lesz, hogy biztonsággal túljusson ezen. – máris tollat vett elő, és macskakaparásszerű írással recepteket kezdett körmölgetni, majd letette őket az ágy mellett lévő kisebbfajta íróasztalra.

– Felírtam néhány dolgot, amit majd a gyógyszertárból be kellene szerezni! Most a legfontosabb, hogy a testhőmérséklete rendben legyen. Egy nagy adag citromos-gyömbéres-mézes tea és kiadós húsleves az, ami most sokat fog számítani.

– Nagyon köszönöm, kedves Ági! – igyekezett hálálkodni az aggódó anyuka, bár mindig inkább kemény és határozott nő benyomását szerette kelteni.

– Amikor kiváltod a gyógyszereket, háromszor egyet adj be neki ezekből, és minden étkezés előtt egy kis kanálka köptetőszirup. Szerintem jobb, ha a gyümölcsízűt veszed meg, mert a másiknak olyan romlott algaíze van – javasolta segítőkészen.

– Igen, reméljük, hogy ez használni fog! – kezdte kicsit tördelni a kezeit az anyuka.

– Megígérem, Maya, hogy nem lesz semmi baj! – utoljára még egy eleve steril és bevizsgált kendővel óvatosan megtörölgette a kislány tüzelő, verejtékben tocsogó homlokát. – Meglásd, egy-két napot pihengetsz, és utána mintha kicseréltek volna! Akkor mindent tisztáztunk, ugye?! – fordult most kicsit komolykodó hanggal az anyukához.

– Azt hiszem…

– Ha bármi van, azonnal hívjál, és máris repülök!

– Nagyon köszönöm, Ági! Nagyon sokat jelent! – kísérte ki az ajtóhoz hálálkodva egyik legjobb gimis barátnőjét, majd azonnal visszatért a gyerekszobába.

– Hát, drága kicsim! Nagyon úgy fest, hogy most egyelőre nem mehetsz a suliba, és nekem is ki kell hagynom néhány halálosan unalmas üzleti megbeszélést. – gyorsan kirohant az étkezőbe, és okostelefonról máris felhívta munkahelyén a titkárságot, és közölte, hogy borzasztóan sajnálja a dolgot, de kislánya váratlanul megbetegedett, és nem tud ott lenni az adott megbeszélésen.

– Hát, kedves kollegina! Ez őszintén sajnálatos, de nem tudom, majd az igazgató úr is hasonló véleménnyel lesz-e erről a sajnálatos esetről?! Mindenesetre kívánom, hogy kislánya gyógyuljon meg mihamarabb! Viszonthallásra! – közölte a titkárnői hang.

Legszívesebben benyúlt volna a mobilba, és kiadósan felpofozta volna ezt az irritáló, gusztustalan nőszemélyt. Teljesen természetes, hogy egy anyuka aggódik a kisgyermeke miatt, és akkor ez az átkozott nő arról kezd el hadoválni, hogy a vállalat érdeke, meg az igazgató megkövetelik a precíz munkavégzést, meg a mindenkori pontosságot. Felőle aztán meg is gebedhetnek! – döntötte el. Mindig és mindenkoron a gyerek lesz az első, ezt semmilyen tényállás vagy befolyásoló körülmény nem változtathatja meg.

Mobilt szorongatva tért vissza a gyerekszobába, ahol Maya csúnyán köhécselni kezdett. Talán máris kapart a pici torka.

– Drága kincsem! Mindjárt hozok egy kis forró teát! Meglásd, jót fog tenni! – újabb balkanyarral máris visszarohant a konyhába, és jó forró teával tért vissza; még egy kanálka virágmézet is rakott bele.

– Tessék, édesem! Ezt most idd meg szépen… segítek felülni… csak óvatosan… nem kell sietni… – gyöngéden megfogta kislánya vállait, és óvatosan segített felültetni a most erőtlen kislányt az ágyban.

– Apró, kicsi kortyok! – a bögrét óvatosan kicsi, kicserepesedett szájacskája elé tette, és óvatosan adagolni kezdte a forró folyadékot.

A kislány szófogadóan nyelt és tűrt, bár látszott rajta, hogy valószínűleg fájdalmai lehetnek.

– Mit ennél ebédre, édesem? Készítek valami finomat!

– Anyuci… nagyon fáradt vagyok… – rekedtes, törődött hang jött a kislány szájából.

– Semmi baj, drágám! A tested most fogja legyőzni a bacilusokat! – igyekezett megmagyarázni lánya számára a tüneteket, bár nem biztos, hogy ez egy kisgyereket ténylegesen is érdekel, legfeljebb csupán annyira, hogy a tartós fájdalomnak és gyengeségnek egyszer s mindenkorra véget vessünk.

Váratlanul megcsörrent a mobil. A kijelzőn férje fényképe és telefonszáma jelent meg. Persze! Mindig a legrosszabb pillanatban képes felhívni. Mintha már eleve így tervezte volna el az egészet.

– Mit szeretnél, Zoli?!

– Drágám! Kérlek, nem akarok veled veszekedni… Csak arra gondoltam, hogy felhívlak, hogy mi újság van odahaza? Hogy vagy? Hogy van a mi édes, drága kis hercegnőnk?

– Nos, rendben! Ha már ennyire illedelmesen csevegni akarsz, ám legyen! Maya elkapta a vírusos influenzát, és jelenleg hőemelkedése van! Nemrég járt nálunk a doktornő. – igyekezett minél vészjóslóbban, tragikusan megvilágítani hűtlen férjének az egészet, hogy hadd gyötörje csak még jobban a kínzó lelkiismeret, hogy nem volt a lánya mellett, amikor aztán ténylegesen nagy szüksége lett volna rá.

– Hát ez nagyon szomorú! Megmondanád neki, hogy sokszor puszilom! Miben segíthetek?! – tette fel a kérdést őszintén aggódó hangon.

– Nos, a doktornő felírt néhány gyógyszert, amit ki kellene váltani a gyógyszertárban. Én nem merem Mayát magára hagyni, úgyhogy rád várna a megtisztelő feladat. Persze csak amennyiben vállalod!

– Persze, ez csak természetes! Nekem most úgyis pihenőm van! Mindjárt beugrok hozzátok a receptek miatt, és kiváltom! – kisebb bűnbánó szünet következett. – Ha számít valamit… tényleg sajnálom, ami történt… – a hűtlen férj máris letette a kagylót.

Az anyuka visszatért a gyerekszobába egy kényelmes, hétköznapi székkel, és elhatározta, hogy a délelőtt hátralévő részében egyetlen percre sem hagyja magára beteg kislányát.

Hűtlen férje sajnos elkövette azt a sarkalatos hibát, hogy újdonsült barátnőjének is elmondta, hogy kislánya betegeskedik, így az újdonsült barátnő is ragaszkodott hozzá, hogy párjával menjen exéhez.

Így történt, hogy ebédidő előtt pár perccel a volt férj és új barátnője beállítottak. A férj kiváltotta a szükséges gyógyszereket, míg a fiatalos és kislányos barátnőcske kapva kapott az alkalmon, hogy végre valahára személyesen is találkozhasson pasija volt feleségével.

– Sziasztok! – köszönt. – Annyira jó itt lenni! Érzem a feng shui és a távol-keleti szellemeket a házatokban! Itt mintha máris minden egyensúlyba került volna! Annyira szupi! – lelkesedett.

Az anyuka arcára döbbent, meghökkent arckifejezés ült ki, mely egyértelműen azt üzente a hűtlen férfinak: „Ez meg mi az istent keres itt?!”

– Tudom, hogy most nagyon mérges vagy, de Edina nagyon szeretett volna megismerkedni veled és a lányommal is! – igyekezett menteni a menthetőt a férfi.

– Á, szóval már a te lányod is! Hát tudod, ez érdekes! Ha jól emlékszem, amikor megcsaltál engem – mert ugyebár te voltál, aki új húst akartál magadnak –, akkor eszedbe se jutott olyasmi, hogy te is felelős szülő módjára viselkedj! – nyilvánított véleményt az anyuka keresztbe tett karokkal és pengeéles cinizmussal.

– Kérlek, ne kezdjük el, édesem, rendben?! A legkevésbé sem hiányzik még egy ostoba, idétlen felhajtás!

– Látod, ezzel még én is egyetértek! Amilyen könnyedén idefáradtál, olyan egyszerűen el is mehetsz!

– Eszem ágában sincs, hogy elmenjek! Tudtommal még az én kislányom is! Kiváltottam a gyógyszereit, és elhoztam! Most szeretnék benézni hozzá!

– Te benézhetsz, de a barátnődnek attól tartok, itt kell várakoznia! – kötötte határozottan az ebet a karóhoz az asszony.

– Rendben. Megegyeztünk! Szívecske… – fordult most bámészkodó, fiatalos barátnője felé a férfi – te addig várj meg itt, rendben?!

– Oké, szívem! El nem mozdulok innét!

Miközben a hosszú folyosón lépkedtek a gyerekszoba felé, az anyuka megkockáztatott egy kérdést:

– Áruld már el nekem: a farkad vezetett téged, hogy összeálltál egy ennyire ostoba csitrivel?! Ordít róla, hogy csakis saját magával van elfoglalva!

– Figyelj! Már bocsánatot kértem! Elismertem a felelősségemet! Most együtt vagyok az új barátnőmmel, és ha nem működik a kapcsolat, akkor azt szeretném egymagam elrendezni! – igyekezett kimondani a végső szót, bár fogalma sem volt, milyen eredményekkel.

– Légy szíves, fogd vissza magad, ha a lányoddal beszélsz, mert nagyon beteg és gyenge is!

– Megígérem, hogy jó fiú leszek!

Óvatosan nyitotta ki a gyerekszoba ajtaját az anyuka, majd közösen, csendesen egyszerre beléptek. A kislány, amint meglátta rég nem látott apját, egyből vidámabb arcot igyekezett ölteni, de szüntelen rátört az erős, örökkévalóságig tartó köhögés.

– Apuci! Annyira jó, hogy itt vagy… – A kislány szívből örült, hogy ismét együtt láthatja szüleit. Talán azt gondolhatta, hogy apja most végre ismét hazajön, és megint egy család lesznek.

– Szia, kis hercegnőm! Hogy érzed magad?! – lépett valamivel közelebb lánya ágyához.

– Jaj, apuci! Annyira rossz, hogy nem vagy velünk… talán én voltam rossz…?! – kérdezte nagyon megviselten és erőtlenül a kislány.

– Nem, kicsim… te semmiről sem tehetsz… tudod, apunak el kellett mennie, hogy újra átgondolhassa az élete ügyes-bajos dolgait. A felnőttek élete sajnos nagyon összetett és bonyolult. De itt maradok melletted egy kis ideig, ha anya is megengedi… – fél szemmel volt feleségére sandított, mint aki jóváhagyásért kuncsorog.

– Akkor most bevesszük az első adag gyógyszert! Hozz forró teát a konyhából, és most leszel szíves koncentrálni a feladatra! – utasította az anya az apukát, aki máris hanyatt-homlok loholt a konyhába a forró teáért. Időközben ő is jócskán megégette a kezét, de nem érdekelte. Egyszerre létfontosságúvá vált számára a szülőség egyetemes, magától értetődő gondolata.