Egy tudatos bolond meséje

A föld alól, mint titkos, Elioti Senkiföldje vakondjáratok,
váratlan-hirtelen szobádba zuhan
nemcsak a gyermekkori éjszakáktól,
rémálmoktól való már-már tudatos
s egykedvű, gyáva rettegés-félelem,
– de a hétköznapok sokszor visszataszító súlyossága is.
Sokszor kiáltó csönddel megátkoz,
olcsó, kis mihaszna cafka-jajokkal fenyegetőzik,
s kérdőre von:
„Miért maradtál örök-Gyerek?!”
– aggódó, hüppögő sírásom
már lassacskán penészlik, rothad törtfehér falon.

Életemre egyre ritkábban
húzhat elképzelt-álmokat a Létezés,
az még mindig beteljesületlen marad,
míg csak tartható-tűrhető a zsigeri Lét.
– Ajtómban előbb csupán sarkig tárt
magány kuporog,
akár egy fogatlan kutya,
később már láthatatlan
szellemekkel motyogok s vitatkozom:
„No, lássuk csak!
Ti talán jobban csináltátok volna ezt vagy azt?!”
Szívembe valaki beleültette
titkon előbb a romantikus szerelmet,
s csupán csak aztán
a súlyosabb bűnbak infarktust.

Koffeinhomályban,
tejeskávé-mámorban
mégis mindig jobb kicsit magamhoz térni
az éjjeli zimankós, verejtékezős kábulatból.
Hátam mögött egyre keservesebb,
szándékos akadályokkal-szabdalt
útkereszteződések tanúskodnak,
próbálnának tanítani
a változtathatóságra,
mely tán minden ember sajátja.

Jó volna még, ha akadhatna valahol
nem csupán pénzért megvehető,
manipulatív vendégszeretet,
– de olyan tartósnak mondható
ember-szövetség, ahol a Bizalom
s Őszinteség lehetne az egyedüli,
s lehetséges szilárd tartópillér.
Az ember számára egyetlen mentség maradhat:
A Várakozás!
Igen ám, de vajon még meddig?!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.