A tejfogak éjszakája

Nem sokat aludtak aznap este, éjjel is jóformán alig. Az egész leginkább egy futurisztikus, hibernált, kómás rémálomhoz volt inkább hasonlatos, semmint rendes, testet-lelket felfrissítő, természetes, regeneráló alváshoz.

Előbb éjjel két-három óra között riadt fel a férfi, míg néhány perccel később a gyönyörű, fiatal feleség, akik nem tudták, mire vélni, hogy a gyerekszobából jócskán hallható visító, ordító, fájdalmas hangok gyakorlatilag azt jelzik, hogy a kisbabának jönnek a tejfogai, és ha igazat írt a net, akkor bizony-bizony még jó pár hónapig nem árt, ha tartósan készenléti állapotra rendezkednek be mindketten, és persze igyeksznek úgy megszervezni precíz pontosságú, túlzottan is kiszámítható életmódjukat, hogy – remélhetőleg – mindenben alkalmazkodjon a kislányuk elvárásaihoz.

– Drágám… édesem… Miklóska… sír a baba… – a gyönyörű nő félkómás, még nagyon álmos hangon közölte ezt az egyszerű tényt a férjével, aki azonnal pizsamában száguldott át, senkivel és semmivel se foglalkozva, a gyerekszobai kiságyhoz, ahol elviekben a kisbabának még javában édesdeden kellett volna csicsikálnia. Ehelyett a kislányka úgy üvöltött, rúgkapált, és keservesen üvöltözve sírdogált, mintha emberi fájdalma ténylegesen egy megtörtént, kozmikus világfájdalom lenne, amiben – legalábbis egyelőre – csupán csak egyedül saját maga osztozhat.

– Édes drága kisbogár! Mi történt?! Rosszakat álmodtál? Félsz a sötétben?! Gyere ide, apu mindjárt elringat! – óvatosan kivette a babát a kiságy fogságából, majd ahogy a kismamagondozás-tanfolyamon láthatta és tapasztalhatta – persze akkor még egy törtkarú műanyag játékbaba volt a segédeszköz –, karjába vette, és óvatosan előre-hátra hintázott vele, mert úgy tanulta, hogy a kicsiket megnyugtatja a folyamatos, ritmikus mozgás.

A kisbaba néhány pillanatra valóban úgy tett, mint akit tökéletesen megnyugtat, mondhatni azonnal kikapcsol, és meg is vigasztal gondoskodó, aggódó apukája tartósnak mondható jelenléte, ám amikor kis szájában a pokoli és brutális fájdalom újfent felütötte fejét, újfent ordítani kezdett, rázkódó kicsiny teste pedig segítséget követelt.

– Édes kicsi szívem! Nem lesz semmi baj… apu itt marad, amíg jobban leszel… – még magának sem akart hazudni, de a sanyarú igazság az volt, hogy majd leragadt a szeme, és csupán csak a megmaradt, soványka lelkierőre tudott támaszkodni, mely átmenetileg kiverte a fejéből az álom és a pihenés vágyálmait.

Nem sokkal később a csinos, gyönyörű anyuka is feltűnt az unikornisokkal kifestett gyerekszoba ajtajában, és aggódva szemlélte, hogy párja milyen hősies erőfeszítéseket tesz meg azért, hogy végre a szülők is kicsit pihenhessenek. S minthogy ennek szikrányi esélye sem maradt, az anyuka azonnal belépett a kis szobába, és óvatosan érdeklődött a baba hogyléte felől:

– Hogy van a kis hercegnőnk, drágám?! – kérdezte jócskán aggódva, finom, hosszú ujjait tördelve ideges kimerültségében.

– Hát van két rossz hírem, édesem! Az első, hogy szerintem a tejfogak lesznek a ludasok, míg a másik már egyértelműen arra vonatkozik, hogy amíg minden fogacskája ki nem bújik, addig lőttek a pihentető, békés, nyugodalmas alvások felhőtlen korszakának – közölte nemes egyszerűséggel a fiatalasszonnyal, aki már az első kijelentés alkalmával is jócskán meg volt ijedve, de azért minden lélekjelenléttel azon volt, hogy egy védelmező anyaigris benyomását keltse.

– Majd én átveszem egy kicsit! Lehet, hogy az én karomban hamar megnyugszik… – óvatos gyöngédséggel nyúlt a kisbabához férje karján, és ő is megpróbálta ringatni, becézgetni, babusgatni, látszólag tökéletes haszontalansággal, hiszen a kislány úgy visított, mintha valóságosan pokoli fájdalmakkal kellene felvennie az élet-halál küzdelmet.

– Édesem! Nem szeretnélek nagyon felidegesíteni, de szerintem jobb, ha felhívom a gyerekorvost. Elvégre azok mégiscsak szakemberek, és hátha tudnak valami hatékony megoldást! – ajánlotta bölcs előrelátással a férj.

– Ebben teljesen igazat adok neked, drágám! Telefonálnál? Addig én vigyázok a babára!

– Persze! Máris hívom az orvost! – A férfi azzal kiment a gyerekszoba védett magányából, és a konyhába ment, hogy felkapcsolt lámpa mellett megeresszen egy mobilhívást a gyerekorvosnak.

– Halló… doktornő? Bocsásson meg, hogy ennyire későn zavarom, de azt hiszem, a kisbabánknak jönnek a tejfogai… – hadarta rohamléptekkel a szükséges információkat, mire a doktornő ténylegesen fölfogta, mi a valódi probléma gyökere.

– Nyugodjon meg, kedves apuka! Nem lesz semmi baj! Ez egy természetes élettani folyamat. Amint tudok, máris indulok az Önök házához! Merrefelé is lakna egészen pontosan? – tudakolta érdeklődőn, tapintatosan.

– Budaörs közelében! Kérem, doktornő! Nem szeretném siettetni, de kérem, ha egy mód van rá, siessen, mert nagyon sír és üvölt a baba! – válaszolta a mobilba az aggódó apuka.

Az egészben az volt a legrosszabb, hogy a valós életbeni szituációkat a szakkönyvek mintha szándékosan a szőnyeg alá akarták volna söpörni, akárcsak az adott problémák szakszerű és pontos megoldási lehetőségeit.

Az apuka gyorsan visszarohant a gyerekszobába, ahol a kisbaba újból ordítós sírógörcsökbe kezdett, és szinte a morzsányi megmaradt remény is idejekorán elszállt, hogy bármit is javult volna az adott kritikus, idegileg totálisan kimerítő helyzet.

– Átvegyem, szívem?! – érdeklődött halkan, gyöngéden.

– Az most nagyon jó lenne… – melyeket igyekezett sóhajtani az asszony, hátha attól kicsit visszanyerheti lélekjelenlétét. – Felteszek egy kis kávénak valót! Remélem, a doktornő is hamarosan ideér. – Fogta magát, és mintha már eleve késésben volna, kiment a konyhába feltenni a kávénak valót.

A kisbaba apja karjai közt keresett magának átmeneti menedéket. Mindig úgy tűnt, mintha azonnal megnyugodna, hogy aztán pillanatnyi szünet után újból folytathassa a már előre megkezdett bömbölést.

Amikor már mindketten úgy érezhették, hogy pattanásig feszített, és persze jócskán kimerült idegrendszerük kapásból ott, a helyszínen felmondja a szolgálatot, és kis híján elszakad az a bizonyos lelki cérna, brutálkemény negyven perc múltán megérkezett a gyerekorvos, aki kicsattanónak és fittnek tűnt, mint a két agyonstrapált szülő együttvéve. Gyorsan levetkőzött, és holmiját azonnal a férfi kezébe nyomta, mintha az legalábbis valami hordár vagy inas lenne.

– Szép jó estét Önöknek! Gondoltam, megnézem, miként boldogulnak a kis jövevénnyel! – jelentette be valósággal ünnepélyes hangon, mintha csak egy avatóünnepség szónoka lenne, nem pedig egy gyerekorvos, aki kivételesen még a dolgát is érti.

Elővette mini fekete kistáskájából a sztetoszkópot, melynek acélszín, henger alakú gömbjét máris a baba kis, dundorodó hasára tette, hogy miként ver kicsi, fürge, kalapáló szíve. Aztán egy sor szokásos, értelmetlen vizsgálat következett, míg végül rátért a szájára, és meglátta, hogy az apukának mindenben igazat kellett volna adni, hiszen a kis hercegnőnek ténylegesen jönnek aprócska, tűhegyesnek látszó tejfogai, ami miatt nagy fájdalmai lehetnek.

– Hát persze! – kiáltott fel a levegőbe, amikor a baba szájában szemügyre vette szemüvegével a látottakat. – Hát, kedves szülők! Nem vitás, a tejfogak okozzák most a nagy galibát zaklatott életükben! – kissé fensőbbséges hangsúllyal ejtette ki ezt a végtelenségig szimpla és egyszerűnek hangzó mondatot, ami persze azonnal szöget is ütött főleg a férfi elméjében.

– Azonnal felírok Önöknek néhány bevált receptet, és antibiotikumra is szükség lesz, ha nyugodt és békétető éjszakákat szeretnének biztosítani.

A gyönyörű feleség gyanakodva, méricskélve, karba tett kezekkel megkockáztatott egy fontos, lényeges kérdést:

– Doktornő, szeretném megkérdezni, hogy meddig fog tartani, amíg az összes tejfog kijön a kislányunk száján?!

– Attól tartok, kedves asszonyom, hogy bizony akár több hónapig is elhúzódhat, tekintettel a babák fizikális állapotára és még számos egyéb dologra! – válaszolt kapásból, miközben egy recepttömbbe firkálgatott alig olvasható, macskakaparás-szerű betűivel.

– Ezekből a gyógyszerekből adjanak be neki háromszor egyet naponta, míg a gyulladáscsökkentő kenőccsel próbálják meg gyöngéd és óvatos mozdulatokkal bekenegetni duzzadt, vöröslő ínyét. De vigyázat! Csak óvatosan! – adta tudtukra, majd miután mindent viszonylagos rendben talált, újból összepakolta cuccait, elvette a férjtől a kabátját, és azonnal távozott a lakásból.

– Ha bármiben tudok, nagyon szívesen segítek Önöknek! Nem sokára nekem is indul a legelső műszakom, úgyhogy gyakorlatilag máris csatlakoztam Önökkel együtt a holdkórosok társaságához. – próbálta egy ártatlannak tetsző, kissé gyerekes viccel elütni a mostani komoly szituációt, de maga is érezte, hogy kissé faramucira sikeredett ez az egész, így már ment is saját autójához, mely az utca hátsó végében parkolt.

A férfi visszajött a kinti térből, és kissé elveszetten élete asszonyára nézett, aki szintén kételkedő, jócskán tétova arckifejezéssel gondolataiba merült. Aztán később újfent megpróbálták lefektetni a kislányt, és legalább pár órát szuszogtak még a hajnali pirkadat előtt. Persze most is, mint mindig, előbb a férfi kelt ki az ágyból, és rögtön átviharzott a gyerekszobába, hogy szemügyre vegye a babát, aki úgy tűnt, most kiegyensúlyozottan és nyugodtan szuszog.

„Csak óvatosan! Alig hallható, halk léptekkel szükséges tevékenykednie!” – figyelmeztette magát, majd kilopakodott a konyhába, és a még éjjel folyamán megfőzött, és most kihűlt feketekávét igyekezett felmelegíteni a mikróban.

Azon morfondírozott, hogy vajon nem volna-e hatásosabb módszer, ha esetleg kivenne pár szabadnapot – egyébként is jön egy-két szívességgel a főnöke neki –, és akkor gyorsan beugrana a gyógyszertárba kiváltani a felírt gyógyszereket és egyebeket. Talán az lesz a biztos megoldás, ha a párját kérdezi meg, hogy akkor most mihez kezdjenek.

A feleségnek elegendő volt délelőtt fél tízre bent lennie munkahelyén, így a férfi úgy döntött, hogy biztos, ami biztos, kivesz néhány nap szabadságot, hiszen a felesége is fontos pozíciót töltött be a cégcsoport életében, és sajnos egyre több olyan munkahelyi házirend lett a mérce, mely nem szívesen törődik a beosztottak magánéleti problémáival, csupán csak a profitorientált stratégiák minél hatékonyabb kivitelezésével; így családosokat kicsit még le is néztek, persze csak szigorúan bizalmasan.

A férfi gyorsan átöltözött a pizsamáról egy póló–melegítőalsó kombinációra, és újrafőzött friss kávéval és pirítóssal kedveskedett, mire az asszony is felébredt.

A nő valamivel délelőtt nyolc óra magasságában ébredt fel, és a kisbaba újbóli, pokoli fájdalmakkal együtt járó sírógörcseire ébredve.

– Jó reggelt, drágám! Főztem friss kávét, és készítettem egy kis pirítóst! Remélem, nem baj?! – töltötte ki egy hófehér porcelánbögrébe a feketekávét sok tejjel, ahogy az asszony szerette, majd amikor közösen leültek az étkezőasztalhoz, azonnal eléje tette a vajas, dzsemes friss pirítósokat is, aminek láthatóan nagyon örült a nő, mert hálás és sugárzó, de fáradt mosoly suhant át pillanatnyilag arcán.

– Drága vagy, mint mindig, édesem! Ez a kávé is most életmentő! – a zaklatott és lelkiekben jócskán megviselt éjszaka után most valósággal életmentőnek tűnt a fekete, bikaerős nedű sok tejjel. Aztán egy nagy harapás a pirítósból, ami – szerencsére – megint csak jó választásnak bizonyult, hiszen elismerősen bólintott párat, mire az összes morzsáig elfogyasztotta.

– Tudod mit, édesem? Arra gondoltam, hogy kiveszek néhány nap szabadságot, és ma beugrok a gyógyszertárba, hogy megvegyem, amit a dokinő felírt. Mit szólsz?! Te addig nyugodtan elmehetsz dolgozni… – vetette fel megoldás gyanánt.

– Hú, ez látod, nem is haszontalan ötlet! A tegnap éjjeli fiaskó borzalmasan megviselt. Legszívesebben jól megmondtam volna a véleményemet annak a beképzelt, trampli nőszemélynek. Hát komolyan mondom, annyira megjátszósan és parancsolgatósan viselkedett, mintha mi az alattvalói volnánk. Remélem, hogy legalább a gyógyszerek, amiket ajánlott, segíteni fognak a kislányunknak, hogy szüneteltessék a fájdalmait! – hangjában őszinte aggodalom csendült ki.

– Akkor ezt megbeszéltük! A kérdés már csak az, hogy amíg elugrok a gyógyszertárba, ami nemsokára kinyit, kit kellene megkérni, hogy vigyázzon a kicsire?!

– Nem gond! Nekem csak fél tízre kell mennem! De majd beszólok, hogy kicsit késni fogok. Nem nagy ügy.

– Az igazán remek lenne!

Kettesben, egymás kezét szorongatva, akárcsak a kamasz szerelmesek, csendben üldögéltek még az étkezőben, és felváltva őrködtek a babájuk ágya felett is, mire kinyitott a gyógyszertár a sarkon, és a férj máris leugrott, hogy a szükséges gyógyszereket és ínykenőcsöt megvegye.

Amikor visszajött a gyógyszertárból, ránézett gyönyörű feleségére, és amikor pillantásuk összekapcsolódott, mintha átérezték volna, hogy bármit is tartogathat még nekik a nagybetűs élet, ők kitartóan és hűségesen szembe fognak menni a megpróbáltatásokkal és mindennapok próbatételeivel.