Rohanás

Ezek az izgatott és sok esetben megmagyarázhatatlan látogatások magukon viselték a sietősség és a rohanás szinte összes mozzanatát; mintha a meneküléssel lettek volna egyenlőek. A plátói viszony, azt kell mondanunk, túlságosan hamar és vulkánkitörésszerűen lezajlott. Hunyó Elemér ezt pontosan így gondolta el magában; szerinte is meglepően gyorsan nyalták-falták egymás mohó és vérpiros ajkait, és a mindenség halhatatlan és örök érzetével csimpaszkodtak egymásba, hogy aztán röpke – alig két és fél óra után – már mind a ketten menjenek megkezdett és befejezetlenül hagyott dolgaik után! Bár az izzásban egymásnak adakozó, forrongó testek némiképpen kompenzálták és elhessegették feje felől a szégyent!

A gyönyörűen megbarnult, bronzbarna és mosolygós szemű, karcsú hölgy mindebből csupán legfeljebb annyit vehetett észre, hogy Elemér kissé szégyenkezik pufók és hörcsögszerű testi adottságai miatt, amihez még hozzájött az a kissé kellemetlen és nem is elhanyagolható tény, miszerint testének majdnem nyolcvan százalékát a szőrcsomók igen széles és különös választéka alkotta. Szerelmi praktikák és egyéb fondorlatok terén kissé esetlenül, sután és félszegen közlekedő fiatalember éppen ezért bizonytalanodott el, hiszen világ életében kinevették, és csupán egy régen letűnt, romantikusabb korszak szánalmas pojácáját látták benne, s nem lovagot, aki annyira becsülte és tisztelte a hölgyeket, hogy értük szinte bármit megtett volna! Ez egy kissé mulatságos is volt – természetesen a hölgyre nézve –, aki bájos, őzikeszemekkel csalafintán és annál huncutabb módszerekkel csak mosolyogni tudott egyet-egyet jóízűen, ám sohasem sértő szándékkal a fiatalember nyegle botlásain!

Ebben a lakásban, ahol találkoztak, és titkos randevúik színterei voltak naponta, mintha maguk az egyszerű és különleges bútorok is megéreztek volna valamiféle mágneses bizsergést, ahogy két energetizált test egymásnak feszült a mindenség szent és megtörhetetlen pillanataiban! Nagyon ízlésesen berendezett szobákban annyi világosság zuhant át az ablakok tágas és mindent látó üvegein, hogy az ember azt hihette volna, a hirtelen betörő napfény fenyegető késhegyével úgy szúr, tüskeként fenyeget, akár egy mestergyilkos!

Hunyó Elemér most egy kissé nehezteléssel önmagát vizsgálgatta; régi szokása volt ez, mert ha valami új dolgot vagy meghatározó élményt tapasztalt, először is hosszas és szinte kimeríthetetlen számadást készített magában arról, hogy vajon tényleg mindent úgy csinált-e, mint azt a „tapasztaltabb nagyok” szokták, vagy bagatell és üresjáratú fejében már a gondolatok is összekavarodtak, és mindent a feje tetejére állított: rendszerint mámorosabb pillanataiban, amikor az adott halhatatlan perc túlsúlya alá került, ez szinte mindig, kivétel nélkül előfordult!

A fiatalasszony barna lángú szemeiben még vibrált az érzékiség örökkévalóságra ítéltetett lángja, és aprócska, szépen lebarnult kezecskéivel éppen azon ügyködött, hogy a szerelmi légyott utolsó morzsáit is eltüntesse a hálószobából, és szépen helyreállítsa a csupán órákra fölbomlasztott rendet: szépen bevetni újra az ágyat és fölpockolni a szétzilált párnákat!

„Tevékenykedik!” – vonta le saját kicsinyesnek ható konzekvenciáját. – „Mire vársz, te nagy mamlasz?! Azonnal vedd ki a kezecskéiből a munkát! Segíts neki!” – hangzott fejében a parancsolat.

– Na, most mire gondolsz, drágám? – kérdezte hirtelen fölnézve, meglepetéséből az asszony.

A fiatalember most szó nélkül odament, azonnal kivette a párnákat a hölgy kezéből, de csupán gyengéden és nagyon finoman, és segített neki beágyazni.

– Én boldog vagyok, ha csak nézhetlek, és veled tölthetek egy kis időt még! – bukott ki belőle, amint az utolsó párnát is sikeresen fölpockolta.

Az asszony arcán most bujkálni kezdett valami hallatlanul érzéki, önfeledt mosoly, ami mintegy azonnal leleplezte a kifejezhető lényeget: szereti ezt az embert minden egyes apró rigolyájával együtt, és minden baklövésszerű megnyilvánulásával, az önzetlenség teljes helytállásával!

Hunyó Elemérben föltört a vidám nevetés, ahogy meglátta ezt a két karbunkulusszerűen világító ékkőszemet; most érezte nagyokat dobbanó, lüktető szívdobbanásaival, hogy révbe ért!

– Arra gondoltam, szívem, hogy mit szólnál hozzá, ha itt végzünk, esetleg bebújhatnánk a zuhanyrózsák fogságába?! – azzal sejtelmes pillantást vetett a fiatalemberre.

Az elmúlt, feledhetetlennek is nevezhető néhány nap alkalmával ennél tartalmasabb és lényeglátóbb emberismerettel bizony kevéske ember rendelkezett, hogy megfejthesse egy másik ember teljes személyiségét!

– …Hát… ha… úgy gondolod, édesem! – bizonytalanodott el azonnal, és már szájában volt a lüktető zsibongás, hogy most újra úgy szeretne dadogni; hirtelen hezitálási láz kerítette hatalmába!

Kapcsolatuk ugyanis a tökéletes és tán épp ezért törékenyebb bizalom teljes egyensúlyára épült, és valami olyan kimondhatatlan erkölcsi tisztánlátás jellemezte, amit legfeljebb a keleti históriákban is divatos léleklátással vagy telepátiákkal lehetne megmagyarázni! Egymás gondolatait hallgatták, szívhangjaik belső, féltettebb suttogásait, és itt szavak nélkül is, akárcsak a megkezdett félmondatok után, mindent megértettek, amit a másik érzett vagy kigondolt!

Elemér most volt harmincéves, és a hölgy huszonnyolc!

A megismerkedésüket nem lehetne se tipikusnak, se pedig sablonosnak nevezni; talán a szokatlan a legjobb szó rá! A fiatal hölgy egyértelműen zenei karrierje egyengetése végett költözött át átmeneti jelleggel egy külföldi, hangyabolyszerűen nyüzsgő nagyvárosba, a fiatalember pedig szeretett volna – ha másként nem is, de vagy tanári pályán, vagy szerkesztői, könyvkiadói szakmában – elhelyezkedni, erre viszont az akkori időkben szinte nem is gondolhatott: hiszen majdnem minden nagyobb kiadóvállalatnál, avagy szerkesztőségi szobában, ahova betette sok kilométert megjárt lábát, mindenütt egyértelmű választ kapott: az Anonymus-jellegű szerzőkkel, tehát az ismeretlenekkel senkinek sem áll módjában se foglalkozni, se pedig fölkarolni őket, mert meg kell értenie: a gazdasági verseny hallatlan tempóban élet-halál harcot hirdetett, és jelenleg a kiadók is a fennmaradásért küszködnek, és ilyen fokú kockázatot egyikük sem vállalhat!

Néhány elejtett szóvirág és aprócska mondatfoszlány után a fiatalember gyönyörű verseket komponált a hölgynek annak közösségi oldalán, és ezt nyugodtan tekinthetjük akár egy felhívásnak egy keringőre; a fiatal művésznő meghívta csetlő-botló, hallatlanul félszeg és feszélyezett emberünket, hogy ha ideje és elfoglaltsága engedi, akkor töltse vele egyik napját.

Az igazság persze itt is az volt, hogy Elemérben igazság szerint mindig is működött egyfajta tipikusan védekező pszichológiai mechanizmus, ami azt mondatta vele, mint egy folyamatosan ismétlődő, befejezhetetlen mondat: „Az egzotikus és rendkívülien szépséges hölgyek köszönik, egészen jól megvannak a hóbortos és kissé szórakozott idióták nélkül is!” – de aztán megtörtént ez a kimondhatatlanul váratlan, és mindkettejük számára igazi meglepetésnek tekintett találkozás, és beszélgetni kezdtek, méghozzá nagyon is jóízűen.

A fiatal művésznő bőre közelről szemlélve is hibátlanul szép volt; nagy szilvanagyságú Kleopátra-szemeiben titokzatos és kimondhatatlan érzések feszültek, látszott rajta, hogy imádja és valósággal rajong a szakmájáért, ám ahhoz, hogy az adott pályán fennmaradhasson, és bizonyos kisebb fokú megbecsülésnek örvendjen, még bizony hosszú és rögös utat kell bejárnia!

Elemér nagyon komolyan vette a romantikus bókolás szerepét – elvégre még soha nem lehetett ténylegesen se párkapcsolata, se pedig barátnője!