NÉHÁNY JÓL SIKERÜLT ELSŐ RANDEVÚ

JUDIT története

Egy kórházi beavatkozás után havi rendszerességgel kellett ellenőrzésre járnom. Minden hónap harmadik hétfője volt ez a nap. Rögtön az első alkalommal „kiszúrtam” magamnak egy helyes, szőke, göndör hajú fiatalembert. Újságot olvasott, nem figyelve a külvilágra. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor meghallotta a nevét. A nővér szólította:
– Viktor, te vagy a soron!

Viktor! Milyen szép neve van! – Ilyen és hasonló gondolatok fordultak meg a fejemben. Fantáziadús ember lévén, máris Viktort képzeltem el páromnak. Sőt, tovább léptem: eljegyzés, esküvő, gyerek... Idáig jutottam gondolataimban, amikor nyílt az ajtó, Viktor jött ki a rendelőből, megtörtént a vérvétel. Egy picit még várt, majd egy viszlát-tal elköszönt tőlünk. Nemsokára én is sorra kerültem. Otthon egész nap Viktoron járt az eszem. Azt mondják: éhes disznó makkal álmodik. Lehet, hogy van benne valami: tíz hónappal ezelőtt szakítottam a párommal, úgy éreztem, itt van az ideje, hogy végre történjen valami. Pár napig még gondolatban „viktoroztam”, de aztán a dolog feledésbe merült.

A következő hónapban az orvosi rendelő előtti folyosón ismét megláttam a fiút. Újból az a fura ismerős érzés fogott el. Viktor! De jó, hogy látlak! Természetesen nem látszott rajtam semmi. Ülőhely nem lévén, álltam. Egyszer csak Viktor feltekintett az újságból, meglátta, hogy állok, felpattant a padról, átadva a helyét. Én elutasítottam, de ő sem ült vissza a helyére. Ott álltunk egymás mellett, a szívem a torkomban dobogott, de igyekeztem megőrizni nyugalmamat. Elkezdtünk beszélgetni. Kisült, hogy Viktor már fél éve jár ellenőrzésre ehhez a dokihoz. Sokáig azonban nem beszélgethettünk, mert behívták őt. Miután kijött a rendelőből, odajött hozzám, elköszönt és elment. Kissé csalódott voltam, de mit lehet tenni?

Otthon napokig csak a fiúra gondoltam. Vele feküdtem, vele keltem, róla álmodtam. Szerelmes lettem Viktorba. Alig vártam, hogy ismét találkozhassunk. A következő orvosi kontrollra nagy izgalommal készültem, immár fülig szerelmesen. Miután megérkeztem, nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam Viktort. Már messziről mosolygott rám. Azt mondják, nincsenek véletlenek, most már ezt is elhiszem, hiszen a fiú mellett egy üres ülőhely volt, csakis nekem szánva... Leültem, s régi ismerősként beszélgettük át azt a fél órát, amíg be nem hívtak minket vérvételre. Viktor megvárt, együtt hagytuk el a kórház épületét. Mivel sietnie kellett vissza a munkahelyére, nem tudtunk tovább beszélgetni. Telefonszámot cseréltünk és elbúcsúztunk egymástól. Hazamentem és repestem a boldogságtól.

Másnap délelőtt felhívott Viktor, aki randit kért tőlem. Az már csak természetes, hogy azonnal igent mondtam. Mivel nagyváros a miénk, s a város két különböző pontján lakunk, egy köztes állomást választottunk. Egy, a város központjában található kávéházra esett a választásunk. A megbeszélt helyen már ott várt Viktor egy csokor gyöngyvirággal a kezében. Kávét ittunk, sütit ettünk és nagyon sokat beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Másfél óra múlva elhagytuk a kávéházat, Viktor hazakísért. Elbúcsúztunk egymástól... Másnap megint találkoztunk, harmadnap megint...

Három hónapja megtörtént az eljegyzés is, jövőre tervezzük az esküvőnket, utána meg jöhet a baba is. Pontosan úgy, ahogyan elterveztem, amikor először pillantottam meg Viktort az orvosnál...

NELLI története

Negyvenéves, frusztrált, csalódott, elvált nő voltam egy kamaszkorú fiúgyermekkel. Kilenc év telt el a válásunk óta, de még mindig a hatása alatt voltam. Annyi mindent elvettek tőlem az alatt a pár év házasság alatt! Eltűnt a mosoly az arcomról, elveszítettem az emberekben való hitemet, a valamikori optimizmusom kezdett szép lassan pesszimizmussá alakulni. Rosszkedvű voltam. Én voltam a legszerencsétlenebb ember a világon. A férfi, akit valaha szerettem, becsapott, megcsalt, kihasznált... Néhány évig ezekkel a gondolatokkal a fejemben teltek mindennapjaim. Természetesen a munkahelyemen ebből nem vettek észre semmit. Meg nem is lett volna jó kimutatnom ezeket az érzéseket, hiszen gyerekekkel dolgoztam. Közöttük legalább fontosnak éreztem magam. A gyerekek szerettek, én is őket. Minden egyes kis diákomat egytől egyig, még ha itt-ott rossz fát is tettek a tűzre.

Szóval, a munkahelyemen én voltam a humorzsák. Otthon, a fiammal is állandóan viccelődtünk, sokat nevettünk. Lassan rendbe jöttem, az optimizmusom is visszatérőben volt. Kettecskén éltünk a fiammal, de egy idő után rájöttem, hogy hiányzik egy társ az életemből. Gondoltam egyet és feladtam egy apróhirdetést. Nem is reméltem, hogy olyan sok választ kapok, mert valami ilyesmi szerepelt a szövegben:
„Ha egy karcsú, szőke bombázóra vágysz, ne is olvasd tovább a szöveget. Ha viszont szívesen ismerkednél egy molett negyvenéves, elvált anyukával (1 fiúgyermek), akkor válaszolj...!”

Ahogy említettem, sok levelet, telefonüzenetet kaptam. Sajnos, akadt néhány olyan érdeklődő is, aki még írni sem tudott, sőt egyik így kezdte a levelet: „Mindig is teccetek a szöke bombazó nők. Ezér írok teneked.” Néhány jelentkezővel találkoztam is. Az egyik rögtön az első találkozásunkkor azt kérdezte, hogy mennyi pénzt kaphatnánk, ismétlem KAPHATNÁNK (mármint, mi ketten) a lakásomért, ha eladNÁNK...? Az illetőtől szépen elbúcsúztam további magyarázgatások nélkül.

Volt egy illető, aki azt mondta, amikor találkoztunk, hogy hol található a városomban pékség vagy kenyeresbolt, mert ő teljes kiőrlésű kiflit akar venni cukorbeteg édesapjának. Amikor megvette a kiflit, beültünk egy kávéra az egyik presszóba, ahol az egészséges táplálkozásról kezdett nekem beszélni. Akkoriban kábé nyolcvan kiló voltam (most már sajnos jóval több), a hódolóm lehetett olyan hatvan kiló. Szóval előadást tartott nekem. Jólnevelt ember lévén, végighallgattam az előadást, aztán „asztalaviszta”, leléptem azzal, hogy majd jelentkezem. Akadt még egynéhány hasonszőrű egyén, rájuk viszont kár időt pazarolni.

Rájöttem, hogy ezt az apróhirdetéses módszert sem nekem találták ki. Olvastam már ezelőtt is arról, hogy ritkán végződik sikerrel az ilyen ismerkedés. Eltelt pár nap, amikor megcsörrent a telefonom. Egy üzenetet kaptam ezzel a szöveggel: „Szia, József vagyok, negyvenhat éves, özvegy, két lány apukája...” Valami fura érzés fogott el e sorokat olvasva, nem tudom, mi volt az konkrétan, az „özvegy” szó vagy a „két lány” (mindig is szerettem volna egy kislányt is, de nekem egy fiam volt). Visszaírtam, bár előtte megfogadtam, hogy senkinek nem írok vissza, elegem van az efféle ismerkedésből.

Még aznapra megbeszéltünk egy randit. Este találkoztunk, beültünk egy kis kávéházba, kóla mellett beszélgettünk. Nem tudom, mennyi ideig ültünk ott, de azt tudom, hogy úgy társalogtunk, mint akik évek óta ismerik egymást. A kölcsönös szimpátia rögtön megvolt (vagy lehet, hogy egy kicsit több is?), olyannyira, hogy József elfelejtett fizetni a kávéházban. Én meg nem mertem szólni neki. A kis pincérfiú meg pláne nem, hiszen a majd két méter magas férfi mellett ő tényleg egy kis törpe volt.

Elhagytuk a kávézót, a pincér nem jött utánunk, sétáltunk egyet. Közben azért megfordult a fejemben, hogy csak nem egy szélhámossal van dolgom, akinek még annyi pénze sincs, hogy kifizessen két kólát? Végül is nem hagyott nyugodni a dolog és szóltam Józsefnek, hogy elfelejtett fizetni.
– Hű, a mindenit! Visszamegyek! – mondta.
– Dehogy mész vissza, már egy órája eljöttünk onnan, lehet, hogy már el is felejtették, hogy ott jártunk...

Beültünk József autójába, éjfélig beszélgettünk. Utána elbúcsúztunk egymástól, én hazamentem, ő pedig hazahajtott a harminc kilométerrel távolabbi városkájába. Korán járt munkába, fél négykor kellett kelnie. Otthon lefeküdtem, de mielőtt lecsukódott volna a szemem, megszólalt a fejemben a riasztókészülék: mi van, ha ez a férfi is csaló, mi van, ha tényleg nem volt még pénze sem... Ezekkel a gondolatokkal a fejemben aludtam el.

Egyszer csak valami zajra ébredtem. A telefonom volt az. Üzenetet kaptam. Ránéztem az órára: atyaég, ki az, aki hajnali fél négykor küld üzenetet? De amikor elolvastam, azonnal elmúlt a bosszúságom, meg azt sem bántam, hogy felébresztettek. Az üzenetben ugyanis ez állt: „Cupp-cupp, ez a reggeli puszi. J.” Ebben a pillanatban tudtam, hogy ez a férfi nem csaló. Így is volt.

Naponta telefonáltunk egymásnak, hosszasan beszélgettünk (ami a telefonszámlánkon meg is látszott), egyre gyakrabban találkoztunk. Négy hónap elteltével összeköltöztünk és a mai napig együtt vagyunk. Ennek pedig több, mint tizenkilenc éve... Bizony-bizony, jövőre ünnepeljük a „huszasunkat”...

Végre elmondhatom, hogy sok-sok boldogtalan év után ismét boldog vagyok...

Megjegyzés:
A második történet az én személyes történetem... Az én Jocómé, meg az enyém... A mi történetünk...
A huszadik évfordulónkat még meg tudtuk ünnepelni... De az volt az utolsó közös évfordulónk.
Jocó tavalyelőtt nyáron elköltözött az angyalok közé...