Párizsi eső

Azt mondják, Párizsban még az eső is tudja, hogyan kell elegánsan hullani. Mintha a sár és a víz nem ugyanolyan lenne, mint máshol! De ezt soha ne mond egy franciának, mert élőben éled át újra a francia forradalom rosszabb részeit. Itt minden szép és jó, és egyáltalán... Párizsból egy van, és punktum. Én ebből annyit érzékeltem, hogy a város rám borította a saját, kissé fáradt mosolyát, és közben úgy áztam el, mint egy metafora, amit valaki félálomban írt le. Kissé szomorúan, őszintén, és semmiképp sem franciás könnyedséggel.

A Montmartre tetején álltam, a kabátom ujjából csöpögő víz apró, türelmetlen ütemet vert a kövön. A dallam mi más lehetne, mint egy sanzon. Ide képzelem Edith Piaf hangját, és vele ellentétben én igenis bánom, hogy bőrig áztam. Bár Edith nyilván nem az esőre gondolt, de nekem tetszik a párhuzam. Arra gondoltam, vajon hány turista örökített meg véletlenül, miközben azt hitték, hogy egy tragikus sorsú művész vagyok, aki épp a saját múzsáját gyászolja. A „művész” szó persze túlzás, a „múzsa” pedig egyenesen kozmikus félreértés lenne. Még soha nem voltam senki múzsája; a következő életemben majd felírom a listára, valahová a „tanuljak meg végre rendesen fütyülni” mellé. Merje mondani valaki, hogy „üres bőrönddel” megyek el!

A Sacré-Cœur lépcsőjén egy férfi ült, gitárral, olyan pózban, mintha a világ összes fájdalmát ő találta volna fel, és most jogdíjat szedne érte. A dallam ismerős volt – sanzon? Piaf? Montand? mindegy - vagy csak az eső próbálta rám erőltetni a nosztalgiát, mert Párizsban még az időjárás is művésznek képzeli magát.

A hangja rekedt volt, de nem az a „szexi francia rekedtség”, hanem az a „három egzisztenciális összeomlás és egy olcsó vörösbor után, még mindig nem értem, miért hagyott el mindenki” típus. Bárhová megyek, „ezek” követnek. Nem merem feltételezni, hogy a kisugárzásom vonzza őket. Byron utódai mindig megtalálnak, mintha az a bizonyos „spleen” kötelező lenne egy művész számára. Mint a nyakra tekert piros sál. Vagy az éjszakai bárok ismert közönsége. Az öreg bárzongorista fáradt játéka. A cigarettafüst körülötte úgy kavargott, mintha a levegő is menekülne előle, csak még nem találta meg a kijáratot.

És mivel Párizsban vagyok, kötelező belebotlanom egy művészlélekbe. Ez kihagyhatatlan program, mint a Louvre-ban eltévedni vagy túl drága croissant-t venni. Amikor mellé értem, felnézett, és olyan arccal nézett rám, mint aki pontosan tudja, hogy ő a jelenet főszereplője, én pedig csak a mellékszereplő. Hihetetlen kék szemével úgy bűvölt, mint az indiai fakír a kobráját. Vártam a mademoiselle megszólítást. Elmaradt. Helyette rögtön a tárgyra tért.

– Maga nem turista – mondta. – Maga menekül.

Nevettem. Nem azért, mert vicces volt, hanem mert ha nem nevetek, akkor kénytelen lettem volna elismerni, hogy igaza van. Azt mondta, amit magam is tudtam. Nem a mondata fájt, hanem annak a keserű igazsága. Hány éve annak, hogy ezt a „játékot” játszom önmagammal!

– Mindenki menekül valami elől – feleltem. – Én csak messzebbre jöttem, mint amennyire egy pszichológus ajánlaná.

Az utolsó még mindig arra vár, hogy felhívjam, és beszélgessünk tovább. Miről?!

A férfi bólintott, mintha épp most mondtam volna ki a világ legnyilvánvalóbb igazságát. Úgy kezelte a felismerést, mintha a homlokomra lenne írva egy neonfelirat: „Menekülök, ne zavarj.” Aztán visszatért a gitárjához, én pedig leültem mellé, mert miért ne ázzak tovább — ha már egyszer Párizs úgy döntött, hogy mosógép-programot futtat rajtam. Végül is, minden rosszban van valami romantikus. Egy film nyitójelenete is lehetne. Párizs, egy férfi és én, közben zuhog az eső. A romantika későbbre marad. Mint ahogyan az esernyő is a szállodában. Legalább ő nem ázik. Életem első Párizsa, és lehet, hogy az utolsó?

A farmerem átázott, de őszintén: ezen a ponton már csak az lett volna meglepő, ha hirtelen megszárad. Volt valami furcsán felszabadító abban, hogy nem próbáltam megmenteni a helyzetet. Mintha az eső azt mondta volna: „Na, most már tényleg mindegy, engedd el.” És én engedtem. A víz kimosta belőlem az összes kényszert, hogy erősnek, összeszedettnek vagy akár csak működőképesnek tűnjek. Egész életem az elvárások között telt. Vagy túl sok voltam, vagy túl kevés. Az utóbbiból volt a több. De itt és most, ennek nem volt semmi értelme. Ezért kellett ide jönnöm, hogy egy vadidegen és egy pocsék nap ráébresszen erre?

Egy idő után a férfi rám pillantott, mintha most jutott volna eszébe, hogy létezem. Eddig hol voltam szerinte?

– Hogy hívják?
– Erika.
– Szép név – mondta. – Olyan, mint egy el nem küldött levél.

Persze. Mert mi más lenne. Ha már diagnosztizált, legalább legyen költői is. Nem tudtam eldönteni, bók volt-e vagy diagnózis, de tetszett. Párizsban valahogy minden mondat költőibb — még akkor is, ha közben finoman arcon csap. Itt elegánsan mondják az arcodba, amit gondolnak. Most jöhetett volna a szokásos udvariassági kör, hogy „és magát hogy hívják?” De nem kérdeztem. Minek. Attól jobb lesz, ha Paulnak hívják? Vagy François-nak? Esetleg Jeremy-nek, aki három hete döntötte el, hogy ő mostantól bohém? A nevek csak külsőségek, mert valahogyan hívni kell a másikat.

A férfi hirtelen abbahagyta a játékot, mintha a gitár is megunta volna a saját melankóliáját, és felém fordult.
– Tudja, az eső itt nem csak eső. Ez a város így beszél. Ha figyel, még azt is megmondja, amit maga sem mer kimondani.

Persze. Párizs, a nagy lelki hangszóró. Még jó, hogy nem kezdett el villogni a fejem fölött egy felirat: „Ön épp érzelmi fejlődésben van.” Esetleg egy guruba botlottam? Azok elvileg Indiában élnek. Meg néha nyugaton, ha kellően megy az üzlet.
– És maga mit hall? – kérdeztem.
– Azt, hogy maga már rég elindult valahonnan, de még nem érkezett meg sehova.

A szívem kihagyott egy ütemet — nem a dráma miatt, hanem mert utálom, amikor valaki ilyen pontosan talál be. Mintha valaki helyettem mondaná ki azt, amit én még magamnak sem vagyok hajlandó. Akkor ezek szerint én a világvége, és a nagy semmi között lehetek. Eddig pontos. Öntudatlanul számolni kezdtem: hány éve is megy ez a sehová sem tartó sprint? Egy jósba botlottam? Egy időutazóba? Vagy csak egy férfiba, aki túl sok esőt hallgatott, és már mindenkinek megmondja a tutit?

Az elmúlt évek tétova rohanása rám tapadt, mint egy makacs medúza — az a fajta, ami nemcsak csíp, de még utána is ott marad, hogy emlékeztessen: „igen, ezt is te csináltad magadnak.”

Az eső közben elcsendesedett, mintha a város kifáradt volna attól, hogy ennyi bölcsességet próbáljon rám erőltetni. A bőrig ázás mai tanítása megvolt, ideje nyugodtabb vizekre evezni. A férfi felállt, vállára dobta a gitárt, és elindult lefelé a lépcsőkön. A hirtelen mozdulat úgy vágott mellbe, mint amikor valaki szó nélkül kilép egy beszélgetésből, és te ott maradsz a saját gondolataiddal, amiket nem is kértél. A hirtelen váltás megrémített. Nem akarok egyedül maradni — gondoltam, de persze kimondani nem fogom. Párizsban az embernek legyen tartása, ha már száraz ruhája nincs.

– Merre megy? – szóltam utána, kicsit kétségbeesettebben, mint szerettem volna.
– Amerre maga – mondta, hátra sem nézve. – De csak addig, amíg nem fél továbbmenni egyedül.

Remek. Egy gitáros életvezetési tanácsadó. Pont erre volt szükségem. Nem kérdeztem, mit ért ez alatt. Párizsban az ember megtanulja elfogadni a rejtélyeket, mint egy rosszkor érkező vallomást. Ebben a percben másra nem is volt lehetőségem. Az egyedüllét kényelmes atmoszférája szétpattant, már nem akartam „ezt a lovat”.

Ahogy utána indultam, az eső újra szitálni kezdett. Finoman, mintha csak azt mondaná: „Nyugi, nem dráma, csak élet.” Az eső nem mindig szomorú — néha csak jelzi, hogy valami új kezdődik. A drámai hangvétel eltűnt, az esőcseppek buborékjában. Valahogyan könnyűvé vált minden. Egy lépéssel mögötte lépkedtem, a macskakövek csillogtak az utcai lámpák sárga fényében.

És először éreztem azt, hogy talán tényleg megérkezhetek valahova. Ha máshova nem, hát legalább oda, ahol végre nem magyarázkodom magamnak. De az sem lenne tragédia, ha csak önmagammal találkoznák.