Talán mégsem búcsúzom

Az idősödő írónő Eva egy csendes nyári délután kis kosarát telepakolta finomságokkal, csokoládés keksszel, frissen lefőzött kávéval.
Csak úgy, mint ahogyan azt régen szokta,
mikor még együtt volt a férjével.

Francois már jó pár éve elhagyta.
Akkor azt hitte, a bánatba százszor belehal. A mentő hangos szirénázással száguldott vele a klinikára.
Szerencsére nem így történt, ezt is ki kellett bírnia.

Azóta viszont képtelen volt egyedül kijönni a folyópartra, ahol minden virág, fű és fa a szerelmük nyomát őrizte.
Most viszont hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, hogy végigsétál az ösvényen, ahol valamikor kézen fogva, szerelmesen andalogtak.
Leszámol a múlttal, és elbúcsúzik végre a fájdalmas emlékektől és csalódásoktól.

Csokorba szedte a nyári vadvirágokat, pont olyanokat, amilyeneket a férje szedett neki.
Majd elfáradva letelepedett a fa alatt felejtett ócska székre.

A levegő olyan áttetszően párás volt a nyári forróságban párolgó folyótól.
A kellemesen fújdogáló szél jólesően simogatta az arcát.

Kávéját kavargatva arcán csendes derűvel tekintgetett át a túlsó partra.
Mosolyogva számolgatta a megnyúlt és kiterebélyesedett bokrokat. Eszébe jutott, hogy Francoisszal is mindig versenyeztek, ki számolja meg gyorsabban.

Elgyönyörködött a természet szépségében, és a szíve megtelt csodálattal és szeretettel. Most először gondolt arra, hogy mennyire hálás lehet a sorsnak, hogy életben maradt. Arra gondolt, hogy mennyi nehézséggel kellett megbirkóznia, mennyi mindenkiben csalódott életében.

Egyedül a természet szépségében nem csalódott soha. A természet nagy varázslója minden évszakban suhintott egyet a varázspálcájával, és az mindjárt tudta, mi a dolga.

A tél havat hozott hópihékkel.
A tavasz illatos virágszirmokat.
A nyár derült égből villámcsapásokat.
Az ősz pedig színes álmokba kergetett.

És ez így ismétlődött minden évben, pontosan.

Ahogy ezt így végiggondolta, átsuhantak a fejében az emlékek az együtt eltöltött szép időkről.
Minden évszakban elutaztak együtt valamilyen különleges helyre a nagyvilágba, ám a házassági évfordulójukat mindig itt, a folyóparton, kettesben, szerényen ünnepelték.

Kicsit elszomorodott az emlékezés hullámaitól, és szeme sarkából egy könnycsepp legördült, majd követte az elsőt sok másik.
Az arcát elárasztották a könnyek.

Odalépett a folyóhoz, hogy lemossa a sós könnycseppeket a folyó vízével.
Belenézett a víztükörbe, és Francois mosolygott rá vissza bűnbánó és bocsánatkérő arccal.

Csendesen átölelte a vállát esetlen karjaival, és kedvesen a fülébe súgta egy jól ismert dörmögő hangon:

Csak nem képzelted, hogy nem jövök el az ötvenedik házassági évfordulónkra?