Virginia Woolf és Leonard Woolf – utolsó beszélgetés

A kert felől hűvös, nedves levegő szivárgott be a dolgozószobába. A nyirkos hideg megült a szobán, nemcsak a tárgyakon - a könyvespolc szélén, a gyűrött ágytakarón, a lámpa fénygömbjén – hanem egy láthatatlan rétegen, ami elválasztja a gondolatot a kimondott szavaktól. Virginián már rajta volt a kabát, a mozdulat ahogyan a gombokhoz ért, túl lassú és óvatos volt, mintha minden minden érintéssel búcsút venne valamitől. Az idő megállt egy pillanatra, ezekre a képkockákra Leonard később így emlékezett. Talán volt ami kiesett az emlékezés szitáján, de a lényege megmaradt.
Leonard aggódva: – Fázol. Várj, hozok még egy sálat.
Virginia különös, alig észrevehető mosollyal nézett rá, mintha valami távoli gondolat érintette volna meg. A férfi szavai még mindig próbálták visszatartani. Igen, ez a tekintet… az aggódás… a féltő szeretet...miért nem képes megmenteni? – Nem fázom – mondta halkan. – Csak… remegek. Néha ez az egyetlen jel, hogy az ember már nem kapaszkodik tovább. Hogy a test előbb tudja, mint a gondolat.
Az elmúlt hónapok lassan, szinte észrevétlenül zárták el őt önmagától. Mintha minden reggel egy árnyalattal távolabbról figyelné saját életét, és a hangja is egyre messzebbről érkezne vissza hozzá. Már nem kereste a miérteket, csak hagyta hogy feloldódjon ebbe a rémisztő és alaktalan érzésbe. A küzdelem a végéhez közeledett, az árnyak egyre jobban körbefonták. Egyre erősebbek lettek, Virginia egyre gyengébb.
Leonard megállt előtte. A tekintete olyan volt, mint aki hosszú ideje próbálja feltartóztatni a dagályt, amely mégis újra és újra visszatér. Kinyújtott kezével, megsimogatta az asszony arcát. Gyengéden, mintha törékeny porcelánhoz érne. A szavai előtt egy pillanatra megfeszült a levegő, mintha ő maga is attól tartana, hogy amit mondani készül, már nem ér el hozzá. Úgy nyúlt a mondatok után, mintha azok lennének az utolsó száraz kövek a víz fölött. Kövek... Virginia szemében lassan átváltott az élet fénye, egy tört víztükör halvány víziója költözött a tekintetébe.
Leonard hosszan nézte Virginiát, mintha próbálná kitapintani azt a finom rezdülést, ami ma más volt benne. Kereste a szavakat, amikkel elmondhatná az érzéseit. – Jobban vagy ma – mondta végül, óvatosan. – Mintha… valami tisztább fény venne körül. Egy olyan éteri, és mégis távoli amit nem érhetek el. Mi ez?
Virginia elmosolyodott, de a mosoly inkább egy gondolat árnyéka volt, mint valódi mozdulat. – A tisztaság néha… – kezdte, aztán a mondat elhalt a levegőben. A szavak súlytalanul lebegtek, és erőtlenül hullottak a csendbe.
Leonard elgyötört arccal nézett rá, mintha egy pillanatra elfelejtette volna, hogyan kell tartani magát. – Ne folytasd. Annyi mindenen átmentünk. Annyit átvészeltél. És még annyi minden várna rád. Tudod jól… te vagy mindaz, amit valaha kerestem. És a legtöbb, amit az élettől kaphattam. Talán többször kellett volna mondanom, vagy éreztetnem veled. Azt hittem hogy mindez elég volt. Hol hibáztam?
Virginia lassan közelebb lépett. Ujjai végigsimítottak Leonard kabátujján, mintha a gyapjú szálai őriznék meg helyette azt, amit már nem tud magában megtartani. A búcsú percei voltak, a szemei egy pillanatra lecsukódtak, mintha egy belső zajra figyelne. A hangja visszatért, és már tisztán csengett. – Mindent tőled kaptam, amit egy ember kaphat – mondta. – Nyugalmat, otthont, türelmet. De a hangok… most már túl közel jönnek. Túl erősen. Nem tudom lecsendesíteni őket.
Leonard előrehajolt, mintha a szavai súlyát a saját testével akarná felfogni. – Akkor majd én csendesítem el. Majd én tartalak. Ahogy eddig is.
Virginia megrázta a fejét, alig észrevehetően. – Nem terhelhetlek tovább. Nem akarom, hogy az én életem legyen a te életed határa.
Leonard évekkel később úgy érezte hogy nem szemrehányás volt, hanem egy elengedő, finom érintés.
A csend, amely ezután rájuk borult, nem üres volt, hanem sűrű, mint a köd a folyó fölött: két ember ugyanazt érzi benne, mégis mindketten félnek megmozdítani a levegőt. Mit tudnak még egymásnak mondani? Az elmúlt évtizedek hallgatásai és menekülései, a befejezéshez közeledtek. Vajon melyikük mozdul meg először, hogy megtörje ezt a fájdalmas pillanatot?
Leonard sokáig nem szólt. Mintha a csendből próbálná kihámozni azt a mondatot, amely nem sebez, csak érint. – Szeretlek – mondta végül, alig hallhatóan. – Ez az egyetlen biztos pontom most. Csak ezt tudom adni.
Virginia lehunyta a szemét, mintha a sötétségben tisztábban hallaná a saját gondolatait. Az utolsó mondatokhoz értek. – Én is szeretlek – felelte. – Épp ezért kell elmennem. A szeretet néha nem tart meg… inkább utat nyit.
Leonard ekkor megfogta a kezét. A mozdulat olyan óvatos volt, mintha attól tartana, hogy a bőr alatt valami törékeny porcelán lenne – Maradj még – kérte. – Csak egy percet.
Virginia bólintott. – Egy percet. Aztán… had induljak el, amerre mennem kell.
A perc kitágult körülöttük, mintha a levegő is visszatartaná a lélegzetét. A szobában minden tárgy figyelt: a lámpa, a könyvek a polcon, az ágyon a gyűrött takaró. A csend nem üres volt, hanem tele apró rezdülésekkel, amelyek mind ugyanarra mutattak: ez már nem a jövő, hanem a búcsú. Ebben a percben minden benne volt, a múlt, a veszteség, a tudás hogy ami következik, az már Leonard nélkül történik meg.
Amikor Virginia elindult, Leonard nem nyúlt utána. Elfogyott az erő, amivel visszatarthatta volna. Csak állt, és nézte, ahogy a kabátja lassan beleolvad a kert felé vezető ösvény szürkeségébe. A kezében még ott maradt a kéz melege, amelyet az imént tartott – és tudta, hogy mostantól ez lesz minden: egy mozdulat, a kabát szürkesége az ösvényen, egy félbehagyott mondat visszhangja. A képkockák beleivódtak a lelkébe, ezentúl ezek lesznek a legfontosabb emlékei.