Egy tangó Buenos Airesben

Buenos Airesben az éjszaka nem sietett sehová. Fekete palástja ráborult a házakra, végigsimította a házfalakat, elidőzött a kapualjak alatt, és megértően rejtette el a szerelmes párokat. A város úgy lélegzett, mint egy fáradt öreg hölgy, akiben még ott dobban a tangó édes ritmusa. A Río de la Plata párája sósan tapadt a bőrre. A San Telmo negyed macskakövei fölött a lámpák fénye sárgán folyt a kövekre, mint egy aranyszínű érintés. A levegőben ott kavargott valami ősi: a bandoneón sóhaja, a két test közötti feszültség forró íve, egy kéz lassú birtokló mozdulata, a szerelem és a harc örök, érzéki dialógusa.

A férfi először csak állt a tér szélén. Magas volt, mozdulatlan, mint egy szobor, egy élő istenség, aki egy pillanatra elidőzött a földön. A tekintete vibrált mintha valakit keresne, egy illatot, egy érzést, egy pillantást, akit sosem látott, mégis mindig ismert. A lába már mozdult volna a zene ütemére, de ehhez valaki még hiányzott.

A nő akkor lépett be a fénybe. A haja fekete volt, mint egy álomban megfestett éjszaka képe. A ruhája vörös színe, lüktetett, mint egy elfojtott szenvedély. Nem nézett körbe, nem keresett senkit. Csak megérkezett – a levegő megváltozott körülötte. A tér szinte belélegezte ezt a gyönyörű nőt.

„Hát itt van!” – a férfi szeme égőn nézte a nőt, egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában.
A zenészek belekezdtek egy lassú, mély tangóba. A hang nem egyszerűen megszólalt, végigsimított a köveken, nem egy elfojtott sóhaj volt, hanem egy örök vallomás. A párok sorra léptek a tér közepére, és a mozdulatokban ott volt minden: a közeledés forró íve, a távolodás hideg hiánya, a birtoklás súlya az ujjakban, és az elengedés, a vágy és a félelem. Nem voltak szavak, mindent elmondott a test, a mozdulatok, az egymáshoz simuló párok összetartozása.

A férfi ekkor lassan megmozdult. Nem sietett. Csak odalépett a nő elé, és megállt. Nem szóltak. A csend közöttük mégis beszédesebb volt, bármilyen mondatnál. A többiek már megkezdték a tánc misztériumjátékát. Kettejük között a levegőben, ott vibrált a ki nem mondott feszültség. A gyönyörű férfi és az érzéki nő, most egy táncban fogja elmondani a test és a lélek együttes csodáját, amit csak a másik szemében láthatnak.

A nő lassan felemelte a tekintetét. A szemében ott volt Buenos Aires minden éjszakája: a füst meleg, kesernyés íze, a fény lüktetése, a veszteségek és a remények örök harca. A férfi meghajolt előtte, ebben a mozdulatban ott volt az ösztönös felismerés. A nő – mintha mindig is erre várt volna – a kezét nyújtotta. A két kéz egymásba kulcsolódott, a testek között felizzott a szenvedély.

A tánc első lépése olyan volt, mint egy találkozás két világ között. A férfi erős volt határozott, de az érintése puha volt, figyelmes. A nő lágy volt, hajlékony, de nem alárendelt. Két erő, amelyek nem oltják ki egymást, hanem egymásból születnek. Nem uralták egymást – hanem, sodródtak, mint két egymásba fonódó áramlat. A volcada lépéseinél egymás felé dőltek, a férfi időnként „teret kért” hogy improvizálhasson. A nő ilyenkor félreállt, és a szemével itta a férfi táncát. Kezük még ekkor sem engedte el egymást, az egyik kéz kapcsolódott, a másik segítette a férfi lépéseit.

Ahogy forogtak, a város körülöttük elhalványult. A macskakövek eltűntek, de melegük ott lüktetett a talpuk alatt. A lámpafény elmosódott, a zenészek hangja pedig valami távolivá vált, mintha a dallam már nem kívülről, hanem belőlük szólna. Minden mozdulatuk egy vallomás volt, önmaguk és a szenvedély érzése miatt. Egyetlen este, és mégis benne volt az egész világ. Két ismeretlen, akik most egy rövid időre egymáshoz tartoznak, és megidézik a férfi és a nő misztikus találkozását.

A férfi karjaiban a nő nem tűz és víz volt, hanem valami sokkal ősibb. Egy ritmus, ami egyszerre akar kitörni és megpihenni. A teste néha megfeszült, úgy simult a férfihoz mintha el akarna menekülni, máskor mintha örökre ott akarna maradni. A férfi nem irányította - engedte, visszahívta, elengedte – ahogy a tangó tanítja: a szerelem nem birtoklás, hanem párbeszéd. Minden lépésnél azt mondta: itt vagyok, nem tartalak fogva, de nem engedlek el, amíg te nem akarod. Szavak nélküli összetartozás, ez a tangó igazi küldetése. Ne beszélj, csak érezz. A zenét, a lüktetést az ereidben, a ritmust a lábaidban, a másik testhez simulás édes érzését.

A végső lépésnél a nő feje lassan a férfi vállára hajolt. Haja betakarta az arcát, ruhája fáradtan simult a testére. A zene elhalt, a tér újra megtelt a város zajával, de most minden hang távolinak tűnt. A párok szétszéledtek, a zenészek pakolni kezdtek, de ők ketten még mindig mozdulatlanul álltak. Mintha a testük nem akarná elengedni a pillanatot. De a varázslat lassan oszlani kezdett.

– Ki vagy? – kérdezte végül a nő, de nem úgy, mint aki választ vár, hanem mint aki érzi, hogy a kérdés maga a válasz.
– Aki táncolt veled – felelte a férfi halkan Ebben a mondatban nem a tánc volt a lényeg, hanem az hogy a férfi tudta: a találkozás nem a lépésekről szólt, hanem arról hogy egy pillanatra önmaguk lehettek. Kezével megsimogatta a nő arcát. Gyengéden átölelte a derekát, és egy pillanatra magához húzta a nőt. Nem birtoklás volt, hanem egy mélyről jövő szenvedély mozdulata.

A nő elmosolyodott. Nem azért mert könnyű volt elengedni ezt az éjszakát, hanem mert megértette: vannak pillanatok, amik soha nem ismétlődnek meg. Tudta, hogy a férfi talán soha többé nem lép elé így, ebben a fényben, és dallamban. De érezte, hogy ez sokkal mélyebb lenyomat volt: egy felismerés hogy a lélek néha idegen testekben talál hazára.

A férfi lassan elengedte a kezét. A nő még egyszer visszanézett – nem kérve, nem ígérve semmit – aztán eltűnt a sikátorok között, mintha a város nem elnyelte volna, hanem visszavette volna magának. A férfi tűnődve nézett utána. Talán csak képzelte ezt a gyönyörű nőt és a táncot? Lehet, hogy minden ölelésben és táncban, őt fogja keresni? Ha meglát egy piros ruhás nőt, egy libbenő éjfekete hajat, akkor önkéntelenül mozdulni akar ritmusra a lába. Kezével a másik testét öleli, szemével mondja el, amit szavakkal nem lehet.

A férfi egyedül maradt a téren. A bandoneón utolsó rezgése még ott lebegett a levegőben, nem, mint egy emlék, hanem egy kérdés, amelyre nem kell választ adni. A város lassan visszanyerte saját ritmusát, de a férfi mellkasában még ott lüktetett egy másik. Egy tánc, ami most már visszavonhatatlanul összekapcsolta őket.

És Buenos Aires – Dél-Amerika Párizsa – nem tanúként, hanem csendes, lélegző háttérként – tudta, hogy ezen az éjszakán nem csak egy tánc született. Hanem valami időtlen: egy férfi és egy nő találkozása, amelyben ott volt a harc, a szerelem és a szenvedély minden árnyalata. Erről szól az egész életünk, amit egy tangóban is el lehet mondani. Szeretünk, vergődünk a vágyak szorításában, megcsalunk, és megcsalnak. Veszítünk és sírunk, mert egész életünkben a másik felet keressük. Néha csak egy táncban találjuk meg, majd útjaink elválnak, és soha többé nem találkoznak.

Egy tangó, amely nem marad a macskakövek között, hanem tovább él: a testben, a lélegzetben, a kimondhatatlan pillanatokban.