Hangok – Dialógus belső zajokkal

– Maga külsős a testületnél?
– Az vagyok. Egy kívülálló, aki néha belül reked.
– Még soha nem találkoztunk.
– Hát, magának ez újdonság. Én minden nap találkozom önmagammal. Elég kimerítő kaland.
– Ha véget ér a közös munka, elfelejtem. Élem tovább az életem.
– Akkor maga szerencsés.
– És ha mégsem felejtem el?
– Akkor vagy túl érzékeny… vagy túlzottan vonzódik a rémálmokhoz.

………………………………….

– Hoppá! Azt hittem, a művész úr legalább egy arannyal futtatott Montblanc tollat használ dedikáláshoz!
– Miért hitte?
– Hát a hírnévhez dukál az elegancia… nemde?
– Nézze, értem a logikát. Lehetne csillogó, márkás darab. De minek a dísz, ha a szöveg nem ér semmit? A tartalom írja be magát az emlékezetbe, nem a toll.
– Hm… gondolatébresztő.
– Akart még valamit hozzátenni?
– Megenged meg még egy provokatív kérdést?
– Már az első pillanattól, csak abból hozott.
– Megsértődött?
– Ravasz próbálkozás. De nem, csak elmerengek…
– Akkor most egy-egy. Még egy kérdés: mi volt a legutóbbi pocsék döntése?
– Az, hogy válaszoltam magának. Jól van, csak poén volt. Be kell vallanom… van valami magában.
– Lát bennem valamit?
– Talán az egykori énemet, amikor még vakon kerestem azt az átkozott utat, amely elvisz oda, ahová tartozom.
– És most ott van?
– Még nem. De már nem ragaszkodom a célhoz. Néha az eltévedés is otthonossá válik.
– Legközelebb hozok egy flancos tollat.
– Akkor azzal dedikálok. Mégis, kell néha egy kis színház is, nem igaz?