Várakozás

Fekete-fehér az este, szürkén nyúlik el,
a lámpafény hűségesen őrzi a helyet.
A vasnak dőlve szívdobogva figyelem,
a csendből remény nő ki vagy félelem.

Fény az arcomon pihen, édes fehérség,
de mögötte már kúszik a komor sötétség.
Oly éles köztünk a határ ott, ahol a világ
az érkezésre váró szív ritmusára vált.

Közben feldereng bennem a halk igazság:
hogy az élet maga is egy hosszú várakozás.
Másokra várunk, de magunkat is lessük,
kik lenni szeretnénk, egyszer tán utolérjük.

Eljön-e, kit hív a perc? Vagy sötétben reked
a kimondatlan szó, a sosem jött üzenet?
Fehér köd remeg, lassan mélyül a szürkület,
a lámpa fénye akár egy utolsó, néma ígéret.

Ott maradok árván, csak az utat figyelem,
a várakozásban újra összerakom az életem.
Csönd mögött valami moccan, ő jön talán?
Ki tudja? A lámpa fénye pislákol tovább.

Azért még várok, mert csak így derül ki,
ő csak akkor jön, ha van miért megérkezni.
A percek körül ölelnek, mint a fénysugár,
s hogy ki is vagyok én, jól tudom azt már!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.