Kíváncsiskodó hercegkisasszonyok

A palota udvarán gyönyörű pázsit,
hercegkisasszonyok futkároznak itt.
Csillogó ruhában játszadoznak,
de kinti világra most kíváncsibbak.
Egy óvatlan pillanatban kisurrannak,
nekiindulnak az ismeretlen útnak.
Erdőt, mezőt, patakot látnak,
messze távolban emberek kapálnak.
– Merre innen, Tina! – szól a kisebb,
majd nővére után vágtat.
Szaladgálnak a mezőn, virágot szednek,
bujkálnak a fák közt, élvezik a csendet.
Figyelik a kis madarak csicsergését,
a gyorsuló patak csörgedezését.
– Menjünk bele! Fürödjünk meg benne!
Ledobják a ruhát, s máris ugranak.
A vízben vidáman lubickolnak,
a napon kicsit megmelegednek.
Az idő múlik, szinte szalad,
az óra lassan delet mutat.
Távol kerültek a palotától,
nem tudják, az út vissza hol vezet.
– Én egy kicsit megéheztem – mondja az egyik
félve, nem is mer nézni a másik szemébe.
– Itt nem hiszem, hogy tudnál enni,
majd a dajka fog nekünk hozni.
– Hoz? Hiszen azt sem tudja, hogy itt vagyunk!
Hol is vagyunk? Lehet, hogy keresnek bennünket?
– Nagyon nem lepne meg.
Hiszen nem szóltunk senkinek.
Azt hiszik, elraboltak rossz emberek.
Nekünk egyedül kijönni nem lehet.
– Haza kellene menni! De merre induljunk?
– Én nem tudom, merre vezet út!
Már mind a ketten pityeregnek,
mikor a földön dolgozó emberek meglátják őket.
– Mi a baj, kislányok? Kik vagytok?
Hol vannak a szüleitek? Miért sírtok?
– Elszöktünk, nem szóltunk senkinek,
a palotában lakunk, ott az otthonunk.
– Ó, hát ti a hercegkisasszonykák vagytok?
Ne sírjatok, segítünk rajtatok!
A földművelő ember felültette az
egylovas szekérre a kisasszonyokat.
Indult velük a kastély felé,
ne aggódjanak a király urak,
nem bántotta senki a kislányokat.
Addig a palota környékén már
valamennyi ember kereste őket.
Lett nagy boldogság a találkozáskor.
– De egyedül ne menjetek máskor!
Megígérték, szófogadók lesznek,
a tűzre rossz fát többé nem tesznek.
A segítőjüket pedig megjutalmazták,
mert hazahozta a két herceglányt.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.