Az élet peremén túl

A fiú, ahogy állt a derékig érő elburjánzott fűben a nagymamája házának hátsó udvarán, hirtelen semmihez sem hasonlítható magas hangot hallott az ég felől. Felnézett és meglátta a hatalmas madarat a feje felett, mely kiadta ezt az éles hangot.
Az égen szétterülő látvány egyszerre volt félelmetes és lenyűgöző. Óriási szárnyai vitorlaként duzzadtak a levegőben és a földről olybá tűntek, hogy lehetnek vagy tíz méter szélesek is.
Sam azt hitte, hogy csak a nagymamája rongyos, kockás füzetében léteztek a szivárványszínű madarak, melyekről minden alkalommal mesélt neki, amikor itt töltötte az éjszakát. De most nem volt este, és nagyi nem mesélt neki, nem csillogtak közben azok a halványzöld szemei, mert nagymamát épp most temették el.
Viszont a madár határozottan itt volt a feje felett a nagy égbolton és úgy manőverezett lassan felé, mint egy kék tengeren úszó hajó.
Bátortalan akart hátrálni egy lépést, de a látvány annyira elragadta, hogy lábai gyökeret vertek a földben. A madár alulról narancssárgán virított és jól látszódott kecses pávákhoz hasonlító feje, melyen megannyi színesen csillogó bóbita díszelgett.
Olyan közel volt már a fiúhoz, hogy az meglátta vékony lábait is, melyeken hiányoztak az oly megszokott madár lábak, helyettük hosszú karmokban végződő, emberi ujjhoz hasonló végtagok voltak.
Már nem volt idő a cselekvésre, a madár elérte őt és gyengéden megragadta a vállát.
Sam hirtelen a magasba emelkedett és ahogy visszatekintett az apró vörös cserép tetejű házra és az elárvult udvarra, egy pillanatra sem érzett félelmet, csak valami megmagyarázhatatlan békét, ami szétáradt a testében és elméjében.
Sam észrevette ahogy a madár felé fordította a fejét és ránézett a bal szárnya alatt, ekkor meglátta az ismerős halványzöld szemet, ami néhány pillanatig nézte őt, majd rá kacsintott, és széles szárnycsapásokkal még magasabbra emelkedett.